Ahogyan arról már többször hírt adtunk az 1278-as morvamezei csata helyszínén tavaly emléktáblát avattak, amely megörökítette az ott harcoló magyar, kun harcosok emlékét is. A tábla elhelyezésében, felállításában közreműködött és rengeteg feladatot vállalt Szegletes László is, a honvéd Kuruc vitézek Nyugállományú egyesület elnöke, akinek tragikus halálhíréről a napokban értesülhettünk.
Ugyancsak mi adtunk hírt arról, hogy a jedenspeigeni múzeum régebbi kiállításán „kun csodafegyverként” tüntették fel a magyar könnyűlovasok refexíját, melynek bizony döntő szerepe volt a csata végső kimenetelében és Habsburg Rudolf győzelmében.
A múlt évi avatáskor Mester Sándor halasi helytörténész a kunok bemutatása és a reflexíj mellett, előadásában szólt a kunok jellegzetes viseleti eleméről is, mely a legtöbb magyarországi – döntően a Szent László legendához köthető – ábrázoláson fennmaradt, és a halasiak emléktábláján is szerepel, a: kunsüvegről. Az ünnepség után megkeresték Mestert, hogy a megújuló kiállításon szívesen bemutatnának pár kunsági/kun tárgyat, reprodukciót. Természetesen egy íj, és a most megismert az ami kunsüveg nagyon érdekelné őket.
A halasi népművelő-tanár megkereste Bartha Júlia néprajzkutatót, a karcagi múzeum igazgatóját, a kun viselet egyik legjobb hazai szakértőjét, aki azt tanácsolta, hogy vegye fel a kapcsolatot Vass Gergő hagyományőrzővel, aki a kunszentmiklósi Iloncsuk Szabadcsapat vezetője, és nem csak a gyakorlatban, hanem elméletileg is „bedolgozta magát” a korszak történelmébe. Így is történt, találkoztak, beszélgettek. Vass Aba (Kaszás) Ákos, szegedi nemezkészítő mesterhez irányította a halasi tanárt, aki vállalta, hogy elkészít egy kun süveget, a XIII-XIV. századi formátumban, ahogyan az a freskóábrázolások, krónika illusztrációk alapján rekonstruálható.
A süveg elkészült, anyaga, formája, színezete az eredeti, természetes vonulatot követte. Anyaga: nemez, közép-ázsiai karakul (ovis aries aries karakul) gyapjúból van, színe: vörös tető, fekete karima. A karima sötét színe természetes, fekete fonallal, szirony-varrással szegett, a tető festőbuzérral (rubia tinctorum) festett. 36 centi magas és olyan 58-59-es fejméretnek felel meg. Ez a süveg „csákóra vágott” – azaz elől hasított formátumú -, egyenesen visszahajtott karimájú. Az ábrázolásokon gyakran látszik ferde hajtással is, amikor az eleje alacsonyabb, mint a hátsó, tarkó felőli része.
A kunok szinte állandóan használták, csata közben is, hiszen a közelharcot kerülték, nyilazás, üldözés közben kényelmesebb volt, mint a csuklyás páncél/sodronying, amit ilyenkor hátravetve hordtak. Annyira elterjed viselet lett – divatból a magyarok is követték –, hogy IV (Kun) László Képes Krónikabeli ábrázolásán maga a király is így szerepel. Sőt, annyira általánossá vált, hogy az 1279-ben – a „pogány szokások elterjedése miatt a pápai kiátkozás fenyegetését hozó – a hazánkban járt Fülöp fermói püspök, pápai legátus szigorúan meghagyta a „kun süveg elvetését, melynek használata Magyarországban már szokásba jött”, de bár a püspök a kunoknak is el akarta tiltani, a király kértére, mint az 1279-es országgyűlés határozatában tudjuk, beleegyezett, hogy tovább is viselhessék.
Olyannyira megmaradt viseleti elemként, hogy egyes változatai a kunsüvegnek egészen a XX. század elejéig megmaradtak (bár ez már a „beütött tetejű” forma volt), legtovább többek között éppen Kiskunhalas környékén. Egyesek egyébként magát a huszárcsákót/huszársüveget, annak formáját, szerepét is visszavezetik a középkori kunsüvegig. Nos, reményeink szerint 2019. májusától, egy szép, autentikus formátumú kunsüveg lesz látható a jedenspeigeni múzeumban, Aba Ákos szegedi mester alkotása.
Kalandos volt az íj és a tegez beszerzése is. A kiskunhalasi Napsólyom Íjász egyesület tagja, Szűcsné Garas Tímea ajánlotta Mesternek, hogy keresse meg Szalma József solti íjkészítő mestert, aki remek hagyományos íjakat készít, és kérje fel, egy „kun” íj reprodukciójának elkészítésére. Szalma úr elvállalta, sőt ahogyan mondta egyre jobban izgatta a feladat. Azt tudni kell, hogy egy „eredeti” anyagokból, korabeli technikával elkészített íj nagyon drága, és majd egy évig tart a megalkotása, és utána sem tárolható „felajzott” állapotban, úgyhogy kiállítási céllal, valami más megoldást kellett keresni. Az is probléma, hogy íj, főként „kun” típusú nem maradt meg, lévén az szerves anyag, amit a sírok nem őriztek meg évszázadokon keresztül. Így szintén az ábrázolásokat, leírásokat kellett segítségül hívni. 
Igen ám, de az íjak maguk is többfélék voltak, attól függően, hogy a használói a sztyeppén éppen melyik környezetben, mely n épek közelében éltek, hiszen a technika vándorolt, hatással voltak egymásra.
Szalma József is beszélgetett Vass Gergővel, és végül is abban maradtak, hogy egy ázsiai-típusú húrzsámolyos íjat készít el, a korabelit utánzó, de mai anyagok felhasználásával, ami alkalmas arra, hogy „feszített állapotban” tárlóba kerüljön. Húrnyereg, húrütköző, húrzsámoly többféle elnevezése is van ennek a kis „találmánynak” ami tulajdonképp egy kis vágat az íj alsó és felső karán, amibe az ideg az íj felajzott állapotában szépen belefekszik. Oldáskor az ideg belecsapódik ebbe a vájatba, még egy plusz – sok esetben nem is akármilyen plusz! – löketet ad a vesszőnek, nagyban befolyásolva annak erejét. Tehát nyugodtam kijelenthetjük, hogy a húrzsámollyal ellátott íjaknak ugyanolyan húzó erőnél nagyobb az erejük, mint a húrzsámoly nélküli társainál, illetve a lövés után az ideg kisebb rezgéssel kerül nyugalmi állapotba, ez növeli a tűzgyorsaságot is. Ezek alapján egy gyönyörű íj készült a solti mester műhelyében.
Jellegzetes volt a tegez is, ami érdekes módon lefelé szélesedik. Ennek az a magyarázata, hogy a kunok – eltérően több más néptől – tollal lefelé tárolták a vesszőket, ami az ő technikájukhoz alkalmasabb volt, növelte az egymás utáni kilövés lehetőségét. Egyes – kísérleti régészeti eljárások alapján készített – rekonstrukciók, mai hagyományőrzők megmutatták, hogy egy gyakorlott íjász akár 8 vesszőt is képes „a levegőben tartani”, azaz az első még nem csapódik be, amikor ő már a nyolcadikat ereszti útjára. Az ennek a lőmódnak is megfelelő tegez 3 darab, kézzel kovácsolt hegyű nyílvesszőt tartalmazott, felfüggesztése bőrből, a lovasíjász hagyományoknak megfelelően készült el.
Az előkészületek során Mester Sándor Báló Zoltánnal a bécsi CANTAT HERITAGE & INNOVATION GMBH, kiállítás tervező iroda múzeulogus, régész munkatársával tartotta a kapcsolatot, és felmerült még pluszban az is, hogy a nyitó, „lovagok termé”-be kerülő pár perces videó összefoglalóhoz ajánljanak hiteles képi ábrázolást. Ez meg is történt, illetve sikerült felvenniük a kapcsolatot a youtube-on megosztott, „Csataterek – 4. rész: Morvamező, 1278” című videó készítőivel, és várhatóan helyének és rangjának megfelelően szerepel a magyar részvétel és annak jelentősége is a bemutatón.
Végül is a hosszú előkészítő munka után, 2019. február 16-án Mester Sándor és Kovács Sándor nyugállományú határőr alezredes kijuttatta Jedenspeigenbe a kiállításra szánt tárgyakat, ahol azokat Alfred Kridlo polgármester átvette tőlük. A település polgármestere jelezte, hogy számítanak a halasiak részvételére a május 15-e körüli megnyitón is.
Felmerült, hogy, mivel az íj rögzített, rekonstrukciós eszköz, és nem lehet „kipróbálni” az avatás alkalmával esetlegesen szívesen látnának pár magyar hagyományőrzőt, akik be tudják a „csodafegyvert” mutatni akár működés közben is.
Hazaútban Mester és Kovács megálltak a csatamezőn, az emlékműnél is és örömmel konstatálták, hogy az áprilisban elültetett halasi facsemete szépen fejlődik, jól érzi magát az osztrák földben és a Morva menti szélben.
– Úgy gondoljuk, büszkék lehetünk arra, hogy az egyik – európai szempontból is – jelentős csatát bemutató múzeumban halasi közreműködéssel is kerülnek tárgyak elhelyezésre, amik ráadásul a kunságról szólnak, és kunsági szakemberek keze nyomán, tanácsai alapján készültek el – nyilatkozta portálunknak Mester Sándor.
Tudósítónktól / Fotók: Kovács Sándor, Mester Sándor