Akik ismerték, úgy emlékeznek majd rá, mint nyomozóra, rendőrkapitányra, majd később ügyvédre! Pedig ennél sokkal több volt! Olyan tiszta és nyíltszívű ember, amelyből keveset hordott hátán az anyaföld! Kegyetlenül megszenvedett az életben mindenért, önnönmagáért is! Az eszének, a kitartásának, a megingathatatlanságának köszönheti azt, amit elért. Volt piedesztálon, és volt olyan mélységekben, ahonnan csak ritkán tudnak az érintettek felkapaszkodni. Ahogy mondani szokta volt: – na, de egy Kastyják, az nem adja fel!
Kecskemétről indult zsarucsaládból, ahol szóba sem jöhetett más, neki alkalmas pálya. Feleségével Katival, szinte gyerekként házasodtak össze, és boldogan költöztek első lakásukba, egy barátjuktól kölcsönkapott garázsba. A Rendőrtiszti Főiskola után bűnügyi nyomozóként kezdett, majd elvégezte a jogi egyetemet, később bírói szakvizsgát is tett. Félelmetes, már-már hihetetlen memóriája volt, amit bőven tudott kamatoztatni ezen a pályán… ami egy ideig csak emelte a csúcsra, majd ledöntötte annyira, mint keveset ebben a széles hazában. Na, de egy Kastyják…
Micsoda példátlan összefogás volt ellene! Amit egy olyan ember, aki ha tudott mindenkin segített, egyszerűen nem érthetett meg! Amikor elmozdították pályájáról politikai okok, és egyéb más eszement kreálmányok miatt minősíthetetlen emberek, a krédóját így határozta meg: – na, eddig volt a közjó, most jön a Kastyjákjó!
Az utóbbi években havonta összejöttünk itt nálam, egy esti beszélgetésre. Most érzem csak, mekkora, és milyen súlyú emlék-összest hagyott rám, amit nem megírnom, hanem elordítanom kellene! Ilyenkor mindig mondta: – meg fogom írni a Zsaruszív című könyvemet, és abban mindent leírok! …de én biztos voltam benne – mondtam is neki : – ezt soha nem fogod megírni! Nem azért, mert nem szerette volna, mert nem kívánkozott ki belőle az, amikre titokként felesküdött… egyszerűen még a sok megaláztatás után sem akart ártani senkinek… ismertem jól belső lelkületét!
Amikor bő egy évvel ezelőtt megtalálta a rákbetegség, nemes optimizmusával állt hozzá. Egy dunántúli szak-korházba küldték kezelésre. Onnan, zsebében egy alapos korházi fertőzéssel került fel Budapestre. Egy neves professzor, aki megvizsgálta, így vigasztalta: – ön gyógyíthatatlan beteg, ezt tudomásul kell vennie… haljon meg emelt fővel! Na, de egy Kastyják…
…de nem akart, mert teli volt energiával! Egy doktori team hét órás műtéttel adott újra feltámadást neki, majd lelket pusztító kemoterápiák következetek. Két hónappal ezelőtt felhívott és ezt mondta: – még egy kemót bevállalok, de ha az sem segít, akkor feladom, elég volt! …na, de egy Kastyják…
Újabb kemók következtek, amiket csak felvállalt… és újabb remények is! Az utóbbi hónapokban nagy közös terveket szőttünk! Verseskötetem, majd a kriminovelláim, amiért évek óta cseszegetett, hogy adjunk már ki, mert igazából azt szerette volna szakvéleményezni! A verseskötetem megszületett, az első könyvbemutatóm plakátja azon a napon került ki, amelynek estéjén megállt a szíve, a Zsaruszív! Ahogy ismertem, biztos vagyok benne, hogy emelt fővel ment a halálba, még ha bosszúsan is!
János Barátom, mindent köszönök… és hidd el, vagyunk, maradtunk még itt lent néhányan, akik köszöntet mondanának Neked mindenért! A Holdárnyék című versem részletével búcsúzom, ami egyik kedvenced volt: „ Ne legyen az életed hideg, és zord, mert hozzád a sors, oly szűkszavú volt”… mert Hozzád, valóban az volt, még ha esetleg mások ezt másképp is látják! Aludj végleg csendesen, főleg most már nyugodtan, amit soha nem tudtál hatvanhét esztendeig! Lehetett volna ugye… Na, de egy Kastyják…
Örök barátsággal: Posztobányi László