A budapesti gettó a Szálasi-kormány idején a fővárosi zsidóság jelentős részének elkülönítésére, koncentrálására létrehozott intézmény és kényszerlakhely volt. Vajna Gábor belügyminiszter 1944. november 29-én kiadott rendeletére alakították meg Budapest VII. kerületében. A gettó 1944 novemberének legutolsó napjaitól 1945. január 17-éig, a szovjet Vörös Hadsereg alakulatainak megérkezéséig állt fenn.
Területén több ezer ember lelte halálát, a nyilas terrort és a város ostromát pedig – megalázás, rettegés, nélkülözés és maradandó sérülések árán – több tízezer ember élte túl.
A gettó felszabadulása
Az utolsó napokban a gettó elpusztításától is tartani lehetett. Az egyik hírek szerint a németek esetleg le akarták bombázni a gettót, mielőtt a szovjetek odaérnek. Egy másik lehetőségről Szalai Pál, a nyilaskeresztes párt rendőrségi összekötője a háború utáni népbírósági tárgyalásán számolt be. Elmondása szerint két nappal a gettó felszabadulása előtt értesítést kapott, hogy a Royal Szállóban 500 német katona és 22 nyilas áll készenlétben, és további 200 rendőr bevonásával éjszaka a gettóban tömegmészárlást akarnak végrehajtani. Szalai Pál azonnal fölkereste Gerhard Schmidhuber német páncéloshadosztály parancsnokot, aki az egészről semmit nem tudott, és akit sikerült rábeszélnie, hogy az akciót akadályozza meg.
1945. január 17–18-án a szovjet csapatok elérték Pest központi részeit. A harcok Budán tovább folytatódtak, de a pesti gettó felszabadult, fegyveres őrsége eltűnt. A terület köré vont palánkot szinte azonnal tűzifának használták fel. Az ostromot 68 000-en élték túl; a gettó felszabadulása után kb. 3000 temetetlen holttestet találtak,[5][6] ezek többségét a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokban földelték el.
wikipedia.org
