Rigó Béla, városunkhoz is kötődő költő Halasi Csipkék című alkotást ezüst babérkoszorúval jutalmazták a XVIII. Aquincumi Költőversenyen.
Az elismert költő jelenleg Budapesten él. Romániában született, 1960-ban érettségizett Kiskunhalason, a Szilády Áron Református Gimnáziumban. Ettől az évtől jelennek meg versei, kritikai, szépirodalmi és publicisztikai művei, műfordításai.
Rigó Béla az Aquincumi Költőversenyről már 5 arany, 5 ezüst és 3 bronz babérkoszorúval büszkélkedhet, sőt 8 alkalommal az epigrammaíró versenyt is megnyerte. Idén tovább gyarapította sikereit az alkotó. Epigrammája lett a rögtönzési verseny győztese és ezüst babérkoszorúval jutalmazták Halasi Csipkék című versét.
Íme a két pályamű:
I. Az epigrammaíró verseny nyertes alkotása:
VÁLASZTÁS
Manapság az élet csupa tarkaság:
A bárány maga keresi a farkasát.
II.
HALASI CSIPKÉK
Hatvanöt éve talán, hogy a téli hidegben a járdán
jött tragacsával elém a kopott öregasszony, akit már
jól ismertem, hisz sutyorogtak a háta mögött, hogy
ő az a híres… Még a nevét is utánamorogtuk:
Markovits Mária… Abban a házban varrta a csipkét!
Ment Párizsba azonnal mind, mert ott mutogatták…
Drágább, mint az arany… Nagyuraknak kell az ilyesmi…
Nincs már csipke, sem úr. Zakatolnak az ötvenes évek.
Sír a kerék, de megáll. Odacsattan a jégre a támasz.
Falnak dől a szegény kicsi nénike egyre zihálva.
Két zsák szén az egész. Nekem az bakfitty! Odalépek,
illendőn köszönök, majd nagy levegőt veszek, azzal
már szarván ragadom tragacsát, nyikorogva hazáig
billegetem. Két sarok innen a háza. Eközben
kérdeznék valamit. Sose láttam olyan csoda csipkét.
Egy nyolcéves srác – Halason – még büszke lehet rá.
Durvaszövésű volt ez a város. A vert fal, a vályog…
Rothad a nád a tetőn… Lenn korhad a deszkakerítés…
És ha elolvad a hó, majd járunk térdig a sárban.
Hogy jön a csipke közénk? Ez a súlytalan éteri szépség,
melynek a híre is úgy él, mint az a kincs a mesében.
És most itt az anyó! Tán én lehetek ma királyfi?
Toltam a kis tüzelőt, igyekeztem a Zöldfa
(mostani Markovits Mária) utcán, ámde hiába.
Egy szót sem szólt, csak sietett, hogy el ne maradjon.
Mit mondhatna? Mi volt, amikor még varrt a királynak?
Párizs hívta, de ő hazatért szolgálni a várost.
Jöttek a gazdagok és vele varratták a kelengyét.
Jött Dékáni, akit Stephanek követett, a papíron
álmodozó urak, és már sokasodtak előtte a tervek…
S végül az Ő pici ujjaiból kiröpültek a csipkék…
Mit lehet ebből itt elmondani? Csendbe’ megálltunk.
Még motyogott: „Köszönöm”, s befarolt a szenével a házba.
Én toporogtam… A fagy belebújt a cipőmbe… de néztem
ablaktábláit. Gyönyörű kristályvonalakkal
lopva virágokat írt fel a tél fagyos ujja az éjjel!
Mennyei csipkét… Ott láttam bele akkor először,
mennyi a kín, amiből nem látszik már csak a szépség.
Forrás: aquincim.hu
