„Kezdd azzal, amijük van”… Ennek a régi kínai versrészletnek a jegyében tartottak tanácskozást, immár második alkalommal Kiskunhalason három megye szociális szakemberei.
A II. Dél-Alföldi Regionális Szociális Munka Napi konferencián a „SZEGREGÁTUM és SZERHASZNÁLAT” volt a téma.
A Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete és a Halasi Többcélú Kistérségi Társulás Szociális Szolgáltató Központja Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megyék családsegítőit, esetmenedzsereit, óvodai és iskolai szociális segítőit hívta meg egy kis eszmecserére, közös gondolkodásra. 117-en fogadták el a meghívást a kiskunhalasi Csipke Hotel konferenciatermébe.
Az ülés megemlékezéssel kezdődött.
A résztvevők tiszteletadással emlékeztek a tavalyi találkozó nyitóelőadását tartó, azóta sajnos nagyon fiatalon elhunyt Sikóné Bartos Edinára, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Szociális és Gyermekjóléti Szolgáltatások Főosztálya gyermekjóléti referensére, aki már az idén nem lehetett velük. Szólt a főhajtás az alig több, mint egy éve segítő munkája végzése közben megölt inárcsi családsegítő kolléganőjük előtt is. Az ő tiszteletére sokan tűzték ki a zöld-kék selyem szalagot, Inrárcs település címerének színeit.
Juhász György HTKT SZSZK intézményvezető köszöntője után került sor a szakmai előadásokra.
Elsőként Szűcs Norbert (SZTE JGYPK Művelődéstudományi Intézet – Motiváció Oktatási Egyesület képviseletében): RENDSZERHIBA – SZEGREGÁCIÓ A KÖZOKTATÁSBAN címmel ismertette gondolatait és gyakorlati tapasztalatait a témában. Nagyon érdekes kérdéseket vetett fel.
A meghírdetetett szándékkal pont ellentétes folyamatok felerősödéséről, azaz már az emberi életkor egy korai, kisiskoláskori szakaszában megkezdődő társadalmi kettéválásról, az elkülönülésről van szó. És ennek bizony, a tévhittel ellentétben, nem csak a „lemaradók” a vesztesei. Például bekövetkezik az, hogy a szegregációs hatás a gazdasági fejlődést visszafogja (pl. alacsony iskolázottságú munkaerő foglalkoztatásának problematikája), illetve ezzel párhuzamosan alacsony hatékonysággal hasznosul a közpénz, miközben a közösségi kiadások magasak, ennek mind rövid, mind hosszútávú hatásai károsak. Jelen van a „hamis szabadság” illúziója: „Magyarországon elméletileg minden szülő kiválaszthatja gyermekeinek a számára szimpatikus általános iskolát.” Azonban a valóságban, ha a kiskeresetű családok nem a közeli körzeti iskolába íratnák gyermekeiket, akkor általában jelentős utazási költség is terhelné őket. Vagyis a szabad iskolaválasztás előnyeivel főként a jómódú családok tudnak élni. A szegregáció nem etnikai alapú probléma, de erősebben érinti a roma tanulókat. Ennek részbeni magyarázata, hogy lakóhelyenként körzeti iskolák kerülnek meghatározásra, de bárhová jelentkezhet a szülő, de ez innentől már „Az iskolák választási lehetősége!” A körzeten kívüli jelentkezőkből válogatnak, saját és sajátos szempontjaik alapján. Igaz ugyan, hogy jogszabály szerint a hátrányos helyzetűeket kell előnyben részesíteni de, ha nincs ellenőrzés? Ki jelentené a jogsérelmet?). Így aztán megmaradnak, sőt erősödnek a különbségek, hiszen „értelemszerűen adottak”: a települések közötti eltérések, 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok, a speciális tantervű iskolák, az egyházi és alapítványi iskolák. Kialakul és egyre erőteljesebb a „White flight” (lábbal szavazás), azaz ha a roma/hátrányos helyzetű tanulók aránya eléri a 20-30%-ot egy iskolában, a szülők „kimenekítik” gyerekeiket, mivel ki tudják fizetni az utazás költségeit… a többiek? Maradnak és a távolság egyre nő.
Az eladásának a végén felhívta a figyelmet egy műhelykiadványra („Én vétkem” – kiadja a Motiváció Műhely elektronikus formátumban letölthető: mek.oszk.hu ), illetve bemutatott két aktívizáló játékot gyerekek, fiatalok számára.
Lannert Judit szociológus, kutató: KÁBÍTÓSZER-HASZNÁLAT A SZEGREGÁTUMBAN ÉLŐ ÁLTALÁNOS ISKOLÁS GYEREKEK KÖRÉBEN címmel egy kutatás eredményeit tárta a résztvevők elé. Megdöbbentő háttéradatokat közölt a jelenlévőkkel, idézett több, a vizsgálatuk során felvett interjúból, a szerhasználat már meglévő, rövidtávú és hosszútávú hatásairól.
„Kutatásuk szerint a válaszadóik 43%-a (1379) fogyasztott alkoholt a kérdőívet megelőző egy hónapban (ESPAD: 55%, 16 évesek körében). A diákok válaszai alapján a szülők szigorúbbak a kábítószerekkel, mint az alkohollal kapcsolatban (alkohol esetén 40%, herbál esetén 80% tiltaná meg). A diákok 36%-a ismer olyat, aki használt már valaha kábítószert, 7,2%-uk a családjukon belülről. A gyerekek idejük nagy részét töltik köznevelési intézményben. Ugyanakkor a pedagógusok se információval, se eszközzel, módszertannal nem rendelkeznek arra, hogy ezekkel a gyerekekkel mi a teendő. Nem veszik észre. De ez nem is „pusztán” iskolai feladat, mint ahogyan a nevelés sem. Viszont egy sajátos kettősség figyelhető meg:
Míg az állami rendszer elsősorban a hivatalos adminisztrációra és tűzoltásra kész elsősorban, a prevenciót civil alapítványok végzik. Ezek száma kevés, elsősorban a nagyvárosokban jellemzők, és működésük hatékonyságát is erősen befolyásolja, milyen a kapcsolatuk az állami védőháló rendszerrel. A civilek viszont a szegregátumokban már alig bukkannak fel. A büntetőszemlélet még mindig inkább jelen van, mint a segítő szemlélet. Ráadásul a hatósági és segítő feladatok összecsúsznak és szerepzavart okoznak. Az egységes nyelv hiánya és bizonyos szakmáknál a titoktartás viszont akadályozza ennek hatékonyságát.
A gyerekek esetében a helyi és iskolai közösségbe való beilleszkedés alapvető. Az ingerszegény családi és iskolai környezetben a gyerekek kreativitása és önismerete nagyon alacsony szinten marad. És ez generálja, újragenerálja a problémát…”
Ezekről és sok más érdekes adatról osztotta meg gondolatait az előadó a jelenlévőkkel.
Egy „gyakorlati példa” következett: Tóth Roland (részlegvezető koordinátor, Dr. Farkasinszky Terézia Ifjúsági Drogcentrum) – TÁJÉKOZTATÓ A SZATYMAZI GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI ADDIKTOLÓGIAI REHABILITÁCIÓS RÉSZLEG TAPASZTALATAIRÓL
Nagy várakozás előzte meg azt a programelemet, hiszen a régióban jószerével az egyetlen ilyen jellegű intézmény (meg kell jegyeznünk, hogy az országban sincs sok!). „ Az ifjúsági részleg10-18 éves korig fogad gyerekeket, fiatalokat, az ország az egész területéről, a felnőtt részleg: 18 éves kortól. Tapasztalataik szerint egyre több családban megjelenik az illegitim szerek használata szülőknél is. Az érzékelt viselkedésbeli problémák és érzelmi elakadások az egyre korábbi gyermekkori időszakokhoz köthetők. Felnőttek esetében is a serdülőkori mellett megjelennek a kisgyermekkori elakadások. A serdülők esetében különösen aggasztóak a kisgyermekkori elakadások, egyre többen csak szerhasználó énképpel rendelkeznek, csak azt látnak, nehéz így kilépni, továbblépni, változni.”
A délelőtti előadásokat Takács Imre (MACSGYOE elnöke): A „SZEGÉNYKULTÚRÁRÓL”, A SZEGREGÁTUMOKBAN FOLYÓ SZOCIÁLIS SEGÍTŐ MUNKA HATÉKONYSÁGÁT BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK-ről szóló előadása zárta. Megállapításai szerint alapvetően átalakult a család- és gyermekjóléti munka a 30-25 évvel ezelőtti kezdetek óta. Kezdetekben a szolgáltató, ma inkábba védelmi funkció kerül(t) előtérbe. Nehéz a feladat, hiszen a társadalmi, fenntartói közeg gyakran türelmetlen: eredményt szeretne, megtérülést, miközben a szociális segítő munka fő feladata a „képessé tevés”, azaz a klienset arra alkalmassá tenni, hogy tudja maga is kezelni, de legalább megfogalmazni problémáit, és ezzel esetleg elkerülni azok ismétlődését. Ez viszont nagyon hosszú – akár generációkon átívelő – folyamat.
Ahogy a nap egyik kiinduló mottójából következik: „Kezdd azzal, amijük van …” Más szóval: fogadd el őket olyannak, amilyenek. Ez ma egy nagyon nehéz kérdés, hiszen óriási a diszkrepancia a klienseink és a mi társadalmi helyzetünk között. És a társadalom is jelentős elvárásokat fogalmaz meg velünk szemben. A legnagyobb különbségek az értékek és normák területén látható, amely az életmódban ölt testet. A nyomorban élők életmódja, viselkedése, a szagok sokszor nagyon taszítóak tudnak lenni. És mi ma sokszor ilyen élethelyzetekkel találkozunk. Kialakul, egyre jobban tetten érhető a szegénységnek – sőt a nyomornak – valamiféle sajátságos kultúrája … ami a kívülállónak nem fogadható el, nem érthető meg, de akár generációk is élnek, élhetnek ebben „nem természetes, nem normális közegben”, ami számukra a teljesen hétköznapi élethelyzet, a megszokott életforma. Mi, a saját alsóközéposztálybeli szemléletünkkel ezt nehezen tudjuk megközelíteni, hát még „kezelni” ….. Ha ezt a problémát nem tudjuk megoldani, nem vagyunk képesek a segítés folyamatát a kliensek értékeihez igazítani, csak kudarc lehet a következmény. Miközben ők azt élik meg, hogy a külvilág egyre fenyegetőbb, különösen a mentális gondokkal, hátrányokkal küzdők számára, ezért számukra a család jelenti az egyedüli biztonságot. Ennek a biztonságnak az elvesztése gyakran szélsőséges magatartásokban nyilvánul meg. Szinte hetente látjuk az egyre brutálisabb családon belüli erőszakos cselekményeket. Ezekben persze más okok is szerepet játszanak, de a társadalom felelőssége valamilyen szinten mindegyikben tetten érhető….
Délután két problémafelvető referátum következett.
Elsőként Mester Sándor, szociális munkás, esetmenedzser, (HTKT SZSZK) ismertette egy korábbi kutatásának eredményeit „SZOCIÁLIS MENEKÜLŐK” – RÉGI-ÚJ JELENSÉGEK A TANYÁN, KÜLTERÜLETEN ÉLŐ NÉPESSÉG KÖRÉBEN címmel, ami azért is volt különösen aktuális ebben a körben, hiszen a haza tanyán élő népesség nagyrésze Bács-Csongrád – Békés megyék területén él. Mester szólt a kvázi „újratanyásodási folyamatról”, melynek vannak pozitív elemei ( gazdálkodási, gazdasági központok kialakulása, alvó és pihenőhelyek létrejötte, ami együtt jár egy természet-közeliséggel, ökológiai szemlélet erősödésével stb.), da vannak szociális szempontból kockázatot, de mindenesetre erőteljesebb koncentrációt igénylő területek is. Két réteg érintett különösen ezen a téren.
A „tanyán maradók” (az RKK ATI megfogalmazása szerint „hagyományos” tanyák). Ők zömében idős emberek, gyakran váltak élethelyzetük során magányossá (özvegyülés, fiatal nemzedék elköltözése). Ő az aki ott lakik, ott is lakott. Naponta megéli a tanyai élet előnyeit és hátrányait. Ez az a csoport, aki életmódjával, hagyományaival, ezer szállal kötődik a tanyához. Oda született, oda szocializálódott és ott is akar maradni. De előnye, hogy ehhez az életmódhoz adaptálódott. Az ottani életmód technikáit ismeri. Nem érzi magát elesettnek – ha igen azt csakis az életkor és egészségi állapota miatt -, elfogadja a segítséget, de valószínűleg nem kérné. Nem kérné öntudatból, és mert úgy érzi, ha kell, meg tudja oldani a problémáit.
Ezt a csoportot évtizedek óta „eltűnőnek” vélték, hiszen,ahogy gondolták, gyakran a politikai deklaráció szintjén meg is fogalmazták: a tanyák elöregednek, kihalnak, ez a fajta „klasszikus” tanyai életmód majd eltűnik. És így vélik sokan ma is. A térségbeli tapasztalatok és az elvégzett vizsgálatok nem ezt prognosztizálják.
A másik perifériára szoruló csoport a „Szociális menekülők” (Az RKK ATI fogalomhasználatában: „leromló állapotú tanyák”). Általában nem ide születtek, nem itt nőttek fel. Másképpen szocializálódtak. Tanyára történő költözésüket átmenetinek gondolják, nem „fektetnek be” a környezetükbe, nem adaptálódnak az ottani technikákhoz. Korábbi élethelyzetükből adódóan – eladósodás, gazdasági válsághelyzet, munkanélküliség – már többnyire találkoztak a szociális ellátó rendszer valamely elemével, ismerik, bizonyos értelemben használják is azt. „Szociális menekülők” Páran már felismerték, hogy az átmenetinek gondolt kiköltözés várhatóan hosszú távú, esetleg végleges…. nagy baj, hogy „nincsenek szem előtt”, ugyanakkor hatványozottan jelentkezhetnek szociális feladatok (magas gyermekszám, iskolázttaás, egészségügyi, környezeti problémák stb.”
Meleg Sándor, projekt-munkatárs, EGYSZI intézményvezető helyettes – TERVEK – MEGVALÓSULÁS – TAPASZTALATOK, AZAZ: ANTISZEGREGÁCIÓS PROJEKTMUNKA LAJOSMIZSE TÉRSÉGÉBEN címmel egy konkrét projekt megvalósulását mutatta be, ami önmagában is érdekes volt, az igazi érdeklődést azonban az általánosítható projekttapasztalatok levonása váltotta ki.
„Kellene egy települési szintű jövőkép – meg úgy általában egy elképzelés, hogy mit kezdünk a halmozottan hátrányos szegregátumokkal – de ilyen országosan sincs, már azon túl, hogy erőltetett ütemben mindenkit beterelünk a nyílt munkaerő-piacra. Tucatnyi projekt indul, de többé-kevésbé átfedő célokkal, nem utolsó sorban ugyanarra a többszörösen lehalászott célcsoportra fókuszálva. A projekt forma alapvetően nem a program jellege miatt domináns, hanem az EU források miatt. A felzárkóztatás alapvetően nem projekt típusú szemléletet igényel, a projekt szemlélet nem tud a célcsoport fejével gondolkodni, az ütemezését nem a célcsoporthoz igazítja, stb. A projekt szemlélet miatt az akcióterületen végigsöpör egy program- és fejlesztéscunami, aztán ennyi. Ebben benne van a „mi megpróbáltuk” típusú kudarc. A felzárkózási projektek fontos szemléletbeni hiányossága, hogy deficitekre fókuszál, minden áron normalizálni, kiegészíteni, pótolni akar valamit. A jelenlét program hasonló a kis herceg és a róka történetéhez – a projektet viszont nem érdekli, hogy a róka szelíd-e… mérföldkő és indikátor kell. A settlement az alap, nálunk ez a leggyengébb láb, mert nincs meg a közösségi platform. Komoly deficitet jelent az is, hogy legtöbb projekt esetén nem került sor utánkövetésre (a fenntartást alapvetően a tárgyi eszközökre, infrastrukturális beruházásokra értik) nem véletlenül, ugyanis a folyamat lezártával elindult minden visszafelé. Az elért eredmények így lassan – támogatás, források hiányában – megsemmisülnek. Lehet, hogy még nagyobb kár az, ha a célcsoport – joggal – veszítheti el a bizalmát, erősödik a „tanult tehetetlenség” érzete. Szakmai csapdahelyzet alakulhat ki: A családsegítő szakmai munkakörében a projekttől eltérő szemléletben dolgozik, a tapasztalat az, hogy ez a kettő minden reményünk ellenére nem összeegyeztethető. A motiváció nem érhető el „húzás-vonszolás-fenyegetés” módszerrel. … Egyre inkább látható, hogy a projektek sok esetben az országos és helyi szociálpolitikai és szociális szolgáltatási deficiteket pótolják – de nem ez a feladatuk és erre nem is alkalmasak. Jellemzően a program zárása után a szoft tevékenységek további finanszírozás hiányában kivonultak a területről (kivéve azok, melyekre vonatkozott a fenntartási kötelezettség), feltételezhető, hogy az ellátások szintje is visszaesett a projektet megelőző időszak szintjére….. Az lenne jó, ha megvalósulhatna, megvalósulna az, hogy a projektek, legalábbis a működőképes eredmények, – vagy az általuk feltárt hiányosságok (?!) – hosszútávon lennének hasznosíthatók, azaz egy alapos elemzés, áttekintés után a használható elemek a beépülnének (finanszírozással, HR háttérrel, jogszabályilag rendezett formában) az ellátórendszerbe … ”
A tanácskozás késődélután ért véget.
Azóta eltelt pár nap, a konferenciaszervezők kaptak pár visszajelzést a résztvevőktől, többnyire hasznosnak, fontosnak érezték a találkozót. Többen elmondták, hogy – főként a kisebb településekről, az „egyszemélyes szolgálatoktól” nehéz eljutni egy, egy szakmai konferenciára, tanácskozásra, ezért is érzik, érezték különösen hasznosnak és jónak, ha elérhető helyen, elérhető árban részt vehetnek egy szakmai napon, találkozhatnak kollégákkal, betekintést kapnak a folyamatok elméleti hátterébe, megismerhetnek pár gyakorlati elképzelést, annak tanulságaival együtt. Talán nem véletlenül jöttek Kiskunhalasra Gyuláról, Kunszentmártonból, Sarkadról, Szarvasról, Békésről, de még Miskolcról is, hogy csak pár megyén kívüli települést említsünk a résztvevők közül.
A szervezőmunka, a lebonyolítás nagy részét a család és gyermekjóléti szolgálat és központ halasi munkatársai végezték el, a jelenlévő vendég-kollégák nyilatkozata szerint kiválóan, zökkenőmentesen.
Takács Imre több alkalommal is felhívta a figyelmet az alábbi kínai versre:
Menj az emberekhez,
élj velük,
tanulj velük,
szeresd őket,
kezdd azzal, amijük van
Talán az utóbbinak – „…amijük van…” – a tisztánlátásához hozzájárult a halasi tanácskozás.
Az előadásanyagok és pár szakmai kiadvány, háttéranyag rövidesen elérhető lesz a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete (MACSGYOE) honlapján: http://www.macsgyoe.hu/
