„Evezés a Tiszán a Dunáig….” Ezzel a címmel és ezzel a szándékkal hirdették meg a halasi vízitúrázók ez évi vándortáborukat. Mester Sándor túravezető és húsz társa a magyarkanizsai vízibázistól, ami a Tisza partján, a 147-es folyamkilométernél van, Szalánkeménig, azaz a torkolatnál lévő első, már Duna parti városig eveztek.
Mintegy másfélszáz kilométert tettek meg, szélsőséges időjárási körülmények között.
Eredetileg Zentát szánták kiinduló pontnak, végül is az évtizedek óta meglévő testvérvárosi, no meg az erre épülő személyes kapcsolatok miatt egy állomással korábban szálltak vízre.
Mester tavasszal végigjárta a tervezett táborhelyeket, ahol szükséges volt ott módosított, hogy a fárasztó nap után mindenütt megfelelő kikötési, pihenési lehetőség fogadja a csapat tagjait. A kanizsai Apró Károly és Várszegi Tibor, akik már többször megtették ezt a szakaszt, ellátták őket tanácsokkal, javaslatokkal. A Halason élő Torontáli Kornélia segített a szállások foglalásában, a szerb nyelvű levelek, email-ek küldésében, fogadásában. A kenukat a már lassan egy évtizede jól bevált, Szürkehód Vizitúra-szervező társaságtól bérelték, annak egyik vezetője, Prikler György hozta le a csapatnak a szükséges nyolc túrakenut. Minden kenuban úgy ültek, hogy az üres helyeken vitték magukkal az összes felszerelést: sátrat, hálózsákot, matracot, személyes holmit, no meg a több liter napozó krémet, amire nagy szükség volt, a fejenként napi 3-5 liter ásványvíz mellett.
Magyarkanizsa – Zenta – Ada – Backo Petrovo Selo (am. Péterréve) – Novi Becej (Törökbecse) – Elemir – Zrenjanin(Nagybecskerek)/Zsablya híd – Titel – Szalánkemén voltak az állomáshelyek.
Volt ahol mindössze pár fa, volt ahol kiépített kemping fogadta a vándorokat.
Zentán Fehér Csaba, helyi kajakedző jóvoltából a közeli sportcsarnokban tudtak lezuhanyozni. Péterrévén a lelkes lokálpatrióta, Szabó Attila fogadta őket, aki egy rögtönzött településtörténeti kiselőadás után megmutatta nekik, hogyan működik – emberi erővel, a sodrást kihasználva – a híres helyi rév, a vállalkozó kedvűek ki is próbálhatták magukat a „kormánynál”, nagy élmény volt mindenkinek. Utána a helyi focipályán lehetett lemosni az aznapi iszap réteget. Óbecsén látták a több, mint száz éves Eiffel/Türr István zsilipet, amely a csatorna és a Tisza torkolatát szabályozza. Ma már ipari műemlék, nem úgy, mint a pár kilométerre lévő új „vízlépcső”. Nagy kaland volt mindenki számára a törökbecsei átzsilipelés, ahol mintegy 10 méteres szintkülönbséget küzdöttek le, kenukban ülve. A zsablyai hídnál a büfé vezetője ajánlotta fel, hogy a legközelebbi – kb. 10 km-re – lévő településről szívesen hoz kis előkészített csevapot, pleskavicát, amiből aztán remek közös grillezés kerekedett.
Élelemből egyébként sehol sem volt hiány: A legeldugottabb helyen is volt, 100 méteres körzeten belül legalább egy kis halászcsárda ahol változatos – többnyire kiváló – halászlét, igazi tiszai sült halat lehetett enni – ez utóbbiból minimum háromfélét. Sőt a csárdák többsége „szúnyoghálóval támogatta” az esti beszélgetéseket, amire bizony alaposan szükség volt. A csapat szavazatai alapján az egyik legszebb táborhely éppen Elemirnél, a „Babatovo halászcsárda” előtti parkban volt, ahol mindenkit rabul ejtett a csodás tiszai naplemente, a part a kanyarodó folyó, a táj szépsége.
Adán belefutottak egy szabadtéri rendezvénybe a halasiak és kiderült, hogy békésen megfér egymás mellett a magyar gulyás és a szerb csevap, a magyar nóta és a balkáni nép(ies-)zene, együtt mulattak a népek, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül.
Hosszabb rövidebb „városnézésre” került sor Zentán, Péterrévén, Adán, Törköbecsén legvégül Titelben, ahol a vállalkozó kedvűek megmászhatták a „Titeli hegy” nevű, nagyon érdekes természeti képződmény város fölé magasodó részét. Sokan megfogadták, hogy ide még visszatérnek, hiszen a 90 négyzetkilométeres szurdokokkal szabdalt fennsík, természetvédelmi terület, az valami lélegzetelállító élmény volt.
Azt meg kell állapítani, hogy vízi turizmus szempontjából korántsem épült ki annyira a bácska-bánáti Tisza vidék, mint Magyarországon – ami kár, mert gyönyörű a táj, az útvonal -, de mindenütt barátságos, segítőkész emberekkel találkoztak.
Az iszapos parton, sok helyen magán-mólónál, stégnél, csónak-rámpánál lehetett csak kikötni. Meglepő módon – jó pár magyarországi „vérmes és indulatos” tulajdonossal ellentétben – itt mindenütt szívesen fogadták a kenusokat. Volt ahol azt kellet mindössze eldönteniük, hogy kikötés után kávét, bort vagy egy kupica pálinkát kérnek-e először? Nyilvánvalóan a túrázók is igyekeztek rendet, tisztaságot hagyni maguk után, de ahol szabadkoztak a felhordott iszap miatt, ott is azt válaszolták: – Van elég víz a Tiszában, majd lemossuk, további jó utat!
Az időjárás volt a legnagyobb ellenfél.
A túra előtti esőzéseknek köszönhetően előttük vonult le az árhullám, hatalmas, szinte cseppfolyós iszapréteget hagyva maga után, ami miatt nem, vagy csak nehezen lehetett kikötni, és aminek „köszönhetően” mérhetetlenül sok szúnyog volt. Ahogy egyik helyen fogalmaztak: – Itt annyi a szúnyog, hogy nekik lehet támasztani a biciklit.
Azért kezelni lehetett a helyzetet. Ahogy elmondták már, a part menti büfék, csárdák többsége kialakított egy kis „szúnyogmentes helyet”, illetve úgy fél tíz után a szúnyogok elfáradtak – volt, aki szerint „addigra már jóllaktak belőlük” –, nyugovóra tértek, és átengedték nekik a terepet.
Talán a nyár egyik legmelegebb hetében kenuztak a halasiak – pesti, dunaújvárosi, szegedi – barátaikkal, akikhez csatlakozott a 70 évet meghaladó magyarkanizsai Dluha Karcsi bácsi is, és a táv egy jó részét velük tette meg, kajakkal.
A meleg önmagában még nem lett volna gond, hiszen arra máskor is volt példa, csak akkor többször meg lehetett állni egy egy hűsítő fürdésre, ez most nem adatott meg a part állapota, az iszap miatt. Szegedi barátaik kitalálták a „kenu-barista” pozíciót, azaz napközben, nem ritkán a folyó kellős közepén, a kenu középülésén, pici gázrezsón készítették el az aktuális kávéadagjukat, amit aztán megosztottak a többi tikkadt evezőssel is.
Így aztán bizony napi sok, sok órát töltöttek a vízen, tűző napsütésben a túrázók, míg napi 20-40 km-es távokra osztva maguk mögött hagyták a folyót.
Az utolsó nap már csak pár kilométer volt a torkolatig. Itt megálltak, kikötöttek, sort kerítve fotók készítésére, a két folyó egyidejű csodálatára, nosztalgiázásra, meghatódásra, hőstettek felelevenítésére… egyszóval volt ott minden, amiért egy hetet küzdöttek. Utána már csak – az áradás miatt – három kilométer húzás felfele a Dunán, hogy sodrásban „át tudjunk csorogni” Szalánkeménbe.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy – ilyen körülmények között – némiképp „expedíciós” jellege is volt most ennek a kalandnak.
Nehéz volt, de megérte!
Végigmenni a Tiszán, a Tiszából „mezítlábasan” átlépni a Dunába… bizony ez olyan élmény, akkora teljesítmény, ami csak keveseknek adatik, adatott meg Magyarországon, Halason meg talán még kevesebben vannak, akik ezt végigcsinálták.
Mester szerint (akinek ez volt a 69 vízitúrája, összesen mintegy 6800 folyamkilométerrel, ebből 51 hosszú távú, azaz többnapos, minimum 100 km fölötti): „ – Az egyik legkeményebb túra volt, amit vezettem, illetve végigeveztem. Mindenki büszke lehet magára, hiszen a csapat többsége a Homokhátság kellős közepén él, ahonnan minimum hatvan kilométert kell utazni, hogy egyáltalán folyót lásson az ember. Most mondjuk láttak, egy időre talán eleget is….. Bár az utolsó „állomáson”, visszatérve a kiindulópontra, Magyarkanizsán, a Tisza parti „Ribarska Carda”-ban (hol másutt ?) már a jövő szezont tervezgettük. Szóba került későtavasszal egy rafting-hidrospeed kombináció, nyáron esetleg egy Duna túra a Mohács alatti szakaszon. Mindenesetre abban maradtunk, hogy „Legyen jó idő, röndös sodrás, és ne legyen iszap meg szúnyog!”
Álljon itt a halasi, szegedi, kanizsai, szabadkai, dunaújvárosi, pesti résztvevők neve, megérdemlik:
150 km. Ladóczki István, Horváth Emília, Szücs Timi, Kristóf Imre, Tóth Ágnes, Balla Gábor, Csongor Csaba, Csongorné Gál Erzsébet, Dr. Farkas József, Pusztai János, Rákász János István, Saár László, Almádi Róbert. Kaszap Gabriella, Maróy András. Velük tartott a túra egy jelentős szakaszán: Mészáros Aranka, Koligyer Zoltán, Bóni László, valamint Dluha Károly és Lantos Etelka is.
A túrát Mester Sándor vezette.
