2015. április 30- május 1. között iskolánk diákjai és tanárai közül 47-en tanulmányi kiránduláson vettek részt Krakkóban, Wieliczkában és Auschwitzban.
Utazásunknak kettős célja volt: a magyar holokauszt áldozatairól Auschwitzban megemlékezni, valamint így szerettük volna a II. világháború befejezésének 70. évfordulóját rendhagyó körülmények között megünnepelni.
Április 30-án hajnali 4 órakor indultunk útnak. Egy ilyen utazás előtt minden résztvevő izgatott, jó kedvű, talán bele sem gondol, hogy 8-9 órás buszozás előtt áll. Ekkor még nem sejtettük, hogy a tervezett érkezési idő 3,5 órával módosul, dél helyett fél négyre érkezünk Krakkóba. Szerencsére idegenvezetőnk az utazás alatt érdekes történetekkel szórakoztatott minket, a felvidéki táj látványa, Zólyom és Árva várának sziluettje pedig minden kellemetlenségért kárpótolt minket.
Krakkóban a lengyel származású idegenvezető hölgy várt minket. Érdekes akcentusával, néha megmosolyogtató szófordulataival ő kalauzolt végig bennünket a város nevezetességein. (Pl. Szent Kingáról többször is megjegyezte: „itt is meghalt”. Csak később fejtettük meg, hogy arra gondolt, hogy exhumálták, és földi maradványait újratemették.)
Mivel késve érkeztünk, csak belekóstolhattunk abba az egyedülálló, varázslatos légkörbe, amelyet Kis-Lengyelország fővárosa áraszt.
Pénteken már kora reggel a wieliczkai sóbányában kezdtük a napot. A sóbánya semmihez nem fogható atmoszférája, páratlan sószobrai feledhetetlenek. A tárlatvezetőnknek arra is sikerült rávennie néhányunkat, hogy beálljunk a taposómalomba, amellyel a XVIII. századig a felszínre szállították a sót. (Bár sokan semmi különbséget nem fedeztek fel a taposómalom és az iskola között: mindkettő fárasztó és unalmas…)
A délutáni órákban jutottunk el Auschwitzba. Mindenki ismeri az Auschwitz I. tábor feletti feliratot: Arbeit macht frei, A munka szabaddá tesz. Ebben a feliratban összegződik a náci diktatúra minden cinizmusa, hiszen a koncentrációs táborba érkezőkkel megpróbálták elhitetni, hogy munkatáborba és nem megsemmisítő táborba érkeztek. ( A sors fura fintora, hogy május 1-jén, a munka ünnepén látogattunk el ide, a történelem legmegrázóbb emlékhelyére.) Ahogy elhaladunk ez alatt a felirat alatt, sokféle gondolat kavarog az ember fejében. Először a félelmeivel szembesül a látogató. Mit fog látni, mennyire kavarják fel a kiállított emlékek, fényképek. Azután a döbbenet lesz úrrá rajtunk, hogy 70 év elteltével az emberiség történelmének legborzasztóbb eseményét tárlatként, múzeumként tárják elénk.
Ugyanakkor érthető a törekvés, hiszen szükség van a múlt tényszerű feltárása, és valóban elengedhetetlen a főhajtás a holokauszt áldozatai előtt. A kiállítás szervezői mindvégig ügyeltek arra, hogy a bemutatott emlékek ne legyenek kegyeletsértők, táblákon tiltották meg a fényképek készítését olyan helyeken, ahol emberi maradványokat vagy az emberi méltóságot sértő emlékeket tekinthettünk meg. (Bár akadtak turisták, akik a tiltás és a lelkiismeret diktálta jó ízlés ellenére selfieztek az előtt az egész termet beborító üvegvitrin előtt, amelyben több tonna lenyírt emberi hajat gyűjtöttek össze…)
A tárlatvezetés során szembesültünk azzal, hogy az 1 100 000 auschwitzi áldozat közül 438 000 magyar volt, a legnagyobb lélekszámú náció, amelynek tagjai érdemtelenül a gázkamrákban lelték halálukat.
Birkenauba rövid buszút után érkeztünk meg. A tábor mérete elrettentő. Amerre szem ellát, csak barakkokat vagy azok helyét látja az ember. A két tábor területén, 191 hektáron 90 000- 100 000 főt tartottak fogva embertelen körülmények között, akik közül naponta 8000 főt küldtek gázkamrákba.
Délután hat óra körül szomorkás hangulatban indultunk haza Magyarországra, és mintha az időjárás is együtt érzett volna velünk, apró cseppekben esni kezdett…
