Pénteken nyílt meg Bölecz Lilla Álomkút című kiállítása a Közösségek Házában.
Harlekinád. Életöröm, az élet tánca. A mese, a mitológia, a fantázia, a vágyakozás virágos, színes kertjei, a kertek múzsái és istenei ihletik Lilla képeit. Ez a harlekinád még abban az esetben is változatos, színes, ha csak pár dekoratív színfolt látható a képeken. Mert a színesség, nyüzsgés, táncra perdülő mozgalmasság maga az életöröm, a maga bújával, bánatával és kitörő vidámságával együtt. Örömtől zsongó harlekinád jellemzi Lilla Álomkútját, amiből a varázsló intésére feltör a sokszínű, nyüzsgő élet. De éppen ez az életöröm emeli a mindennapi valóság fölé ezt az Álomkútól felbukkanó képvilágot.
Lilla nem szürreális, hanem romantikusan valóság fölötti, mert nem egy új, elváltozott valóság, alakváltó valóság szürrealitását emeli be a képeibe, mint például Salvador Dali. Az ő világában a férfi és nő, a tűz és a víz, a fény és árnyék, a nappal és az éj, a nap és hold, a magnetikus ellentétek keresik egymást, néha összetalálkozva, máskor egymást kioltva. Lilla képeit az élet láthatatlan, titkos és ősi vonzereje hatja át, és hozza felszínre az Álomkútból felbukkanó tárgyalkat, apró figurákat, jeleneteket, virágokat, ismeretlen jelképeket. Az élet, a természet kiapadhatatlan és folyton megújuló, tobzódó és harsány öröme ez.
Ez a zsongó vitalitás és természetesség engem Vető János és Méhes Lóránt 1980-as években színes filcekkel, egyidőben, közösen felrajzolt, festett képeire emlékeztet. Akkor ez poszt-modern volt. Ma már az after poszt-modern korszakban vagyunk és Lilla világa sokkal inkább a görög művészet, a görög vázafestészet világához közelítő, klasszikusan tiszta formákból és vonalakból építkezik. Látszólag ellentmond ennek, hogy a képvilág narrációja, a mese azonban egyértelműen romantikus. Persze, ez csak a stílustörténetek iskolai leckéi szerint ellentmondásos. De túl vagyunk történelmen, amely a földi mennyországot ígérte nekünk. Túl vagyunk stílusokon és modernitáson. Mindenkinek a saját kis szintézisét, szimmetriáját vagy destrukcióját, konstrukcióját kell elővarázsolnia az Álomkútból. Lilla képei valóban mesélnek, sőt zenélnek. A zenélő, mesélő kép önmagában ellentmondás. De van egy még nagyobb törés, ami a kép és szó, a kép és a zene szerves kapcsolatának lehetetlenségén lép túl. Ez pedig horatiusi latinul így hangzik: ut pictura poesis. A költői szó (vagy zene) és a kép szerves összekapcsolódása, szerves áthallása, kereszteződése egy-egy műben. Ez a költői szintézis, a költői világépítés egyszerre mélyre és magasra tekintő nézőpontja. Ezen a mezőn, vagy kertben félistenek járnak, megelevednek a természet látható és láthatatan erői, melyek fűben, fában, virágban és az emberi lélekben lakoznak.
Lilla képei költőiek, annál is inkább, mert ezeknek a képeknek zenét és szavakat kell tulajdonítanunk. Lilla képei a szív és a lélek önálló dallamává emelkednek, amelynek kis részletei, kis motívumai maguk is a szépség és az öröm egy-egy apró lenyomatává, apró zizzenésévé lesznek. Mese és dallam. Lilla képei énekelnek, több szólamban, vagy inkább zsongnak, mint egy elképzelt, mesés tavaszi erdő, a tisztáson gyülekező, nyüzsgő erdei népségtől benépesítve. És ez a valódi harlekinád, amikor mindenki külön és mégis mindenki egyben. Örül.
Megélni a születés, újjászületés napi, friss örömét, a szív és a lélek elbűvölő táncát. Mikor Lilla alászáll a tudat mélyének ősvilágába, az archéba, valószínűleg ez az öröm hívja ellenállhatatlanul. Itt az álmok, a fantázia által újjászületnek a természeti istenek, de újjászületik az emberi lélek is a tűzben, vízben, a folyókban, felhőkben… és rengeteg másban. A lélek tánca ez, amely istenek formájában vagy egy virág alakjában veszi fel az emberi lélek alakját, és kelti életre az örömünnepet.
Talán végre itt a tavasz. Március 9-e van, és napközben pár pillanatra kibukkant a nap. Így van ez Lilla művészetében is. Pesten, ahol ma él, több kiállítása volt, könyveket illusztrál. Itt, Halason ez a többedik kiállítása. Az első pillanatra vadnak tűnő, fiatalkori, lázadó, poszt-punk világtól Lilla eljutott a szív és a lélek hangjainak zenéjéig. Grafikai, festői stílusa, formavilága és a képek narrációja, meséje bizonyítja, hogy ma már egy letisztult, egyértelműen harmóniára törekvő alkotó, aki megérkezett önmagához. Képeinek ellentétpárjai, pl. a férfi és nő stb. azonban a harmóniára törekvés mellett az állandó változás, a kaland ígéretét sejtetik. És ez a változásban maradandónak megmaradni állapot maga a felszabadult életöröm. Lilla ma már ezt (is) tudja. Nyilvánvalóan az ő világában is jöhetnek és jönnek is még váltások és válságok, de a változás kényszere soha nem veszélyes, ha egyszer már magunkra találtunk. Lilla életörömmel teli képei ezt (is) jelzik nekünk. Ő pedig áll csendesen, karjait keresztbe téve, hosszú, finoman leomló szőke hajjal, fekete, rövid ujjú ruhában áll a kiállítás közönségével szemben. Éppen Dr. Bognár Zoltán, Lilla volt középiskola tanára nyitja meg a kiállítást. Beszél a gimnáziumi évekről, a visszahúzódó, érzékeny de vadnak tűnő fiatal lányról, aki mégis olyan kifejezően és érdekesen fogalmazott. Nos, a helyzet azóta változott is meg nem is. Lilla képei mögött ez a csend, ez a visszahúzódás máig tetten érhető. Mindez talán úgy fogalmazható meg világosabban, ha azt mondjuk, hogy Lilla felfedezte ez életörömmel teli, nyüzsgő világot. Ez a világ ez övé is, meg nem is. Vagy bibliai paradoxonnal szólva ő vált talán e világ tulajdonává, részéve. És most csendben figyeli ennek a világnak titokzatos, kiszámíthatatlanul dinamikus életét, amely forrásként bukkan fel valahonnan az Álomkút mélyéről, és őt is ellátja vitalitással, életörömmel. Talán mosolyog néha ezen a kitörő életörömön, majd leül, és mindezt formába öntve megrajzol egy újabb képet.
A kiállítás megnyitása alkalmából Szilágyi Áron, a kecskeméti Leskovszky Hangszergyűjtemény igazgatója zenélt.
Szöveg és fotók: Szűcs Károly
