Az utóbbi hetek koszovói menekülthulláma Magyarországon is újra ráirányította a figyelmet az európai migráció problémájára. A magyar-szerb zöldhatáron azonban nem csak mostanában mutatkozik forgalom: a menekültek utaztatására valóságos iparág épült. Ennek jártunk utána Szabadkán.
Délután négy óra van, a nap egyre szebb fényekkel világítja meg az elhagyott szabadkai téglagyárat. A romos épület és a körülötte lévő terület a Közel- és Távol-Keletről érkező bevándorlók „depója” – itt pihennek meg, mielőtt nekivágnának a szerb-magyar schengeni határnak. A telep most lényegében teljesen üres, a koszóvói menekültek áradata miatt az afgánok, pakisztániak, szírek, bangladesiek és más nemzetiségű társaik kivárnak. Nem szeretik a felhajtást, úgy gondolják, hogy minél nagyobb figyelem hárul a migrációra, annál nehezebb elérni a tejjel és mézzel folyó kánaánt, vagyis az Európai Uniót – magyarázza Varga Tibor, aki lelkipásztorként három éve jár ki a területre, hogy – vallásra és bőrszínre való tekintet nélkül – élelemmel, vízzel és ruhaneművel segítse az itt állomásozó, jobb sorsra érdemes embereket.
Felhajtásból egyébként most van elég: a profi telefonos riadólánccal rendelkező menekültek naprakészek azzal kapcsolatban, hogy Németország és Magyarország is az „asztalra csapott”, és szorgalmazzák a menekültügy minél hatékonyabb kezelését – ezért Szerbiának is muszáj lépnie ebben a kérdésben. Nem véletlen az sem, hogy a német társszervek magyar-szerb határon való megjelenésével arányosan csökken a migránsok száma: nem csak a keletiek jönnek kevesebben, hanem a koszóvóiak is.
„Megfenyegettek, hogy megölnek”
A téglagyár egyik helyiségében mégis rábukkanunk két pakisztáni fiatalemberre. Egy ágyon fekszenek betakarózva, a szobában egy nagy vaskályha ad némi meleget, egyéb komfortnak nyoma sincs. Egyikük James-ként mutatkozik be és tört angolsággal panaszolja, hogy át akart jutni a határon, de a hatóságok elfogták és visszaküldték – miközben minden pénzét elvették. Azt nem tudja megmondani, hogy ez már a magyar, vagy még a szerb oldalon történt. Most arra vár, hogy a családja küldjön neki pénzt, amiből finanszírozhatja az utazását – vissza Pakisztánba.
Mellette fekvő – a fotózásnál a takarót fejére húzó – társa egy hete csatlakozott hozzá. Ő is pakisztáni, de többet nem tudunk meg róla. A harminc éves James azt állítja, hogy odahaza újságíróként dolgozott, ám politikai okokból üldözötté vált, egyik barátját megölték, neki pedig megüzenték, hogy ő lesz a következő. Azt nehéz megítélni, hogy ebből mennyi az igazság, hiszen a politikai menekültstátusz elnyerése érdekében sokan akkor is kitalálnak történeteket, ha csupán gazdasági érdekek miatt hagyták el hazájukat.
„Allah bocsássa meg”
Az itt megpihenő menekülteknek azonban a legtöbb esetben nem kell a fantáziájukra hagyatkozniuk. „A legkülönfélébb emberekkel és történetekkel találkozok. A migránsok többség afgán, akiknél visszatérő motívum, hogy az illetőt megfenyegették a tálibok azért, mert például az amerikaiaknak, vagy a kormánynak dolgozott” – mondja Varga Tibor, aki szerint a menekültek otthon és az útjuk során is rengeteg támadást kaptak, pedig ők csak egy jobb életre vágynak, mert elegük van a polgárháborúból, a bizonytalanságból, a félelemből. „Ha megérzik, hogy valaki őszintén, érdek nélkül segít nekik, akkor megnyílnak. Megesett, hogy egy afgán orvos a társai előtt az ég felé emelte a kezét és felsóhajtott: Allah bocsássa meg, de a keresztények jobbak mint a muzulmánok” – eleveníti fel.
A lelkész nagyobb kitekintésben is értelmezi a menekültproblémát. Szerinte Európa most ugyanabban a helyzetben van mint végnapjaiban a Római Birodalom: miután erkölcsileg meggyengül, lerohanják a barbárok. „A nyugatiaknak nincs erejük arra, hogy a bevándorlók kultúráját, felfogását megváltoztassák. Nekik csak a munkaerejükre van szükségük, egyébként megvetik őket. Ezt érzik a bevándorlók, akik összezárnak, elszigetelődnek, majd amikor megerősödnek, akkor rajtaütnek a nyugaton. Erről azonban senki nem akar beszélni” – vélekedik Tibor, aki szerint ezért nyitni kell a bevándorlók felé, és a „lelkükkel” is foglalkozni kell.
„Minél kevesebb az albán, annál jobb”
Közben a téglagyár körül fekvő gazos területen felkeressük a kiürült menedékhelyeket. Sátrak és tűzrakó helyek maradványai, körülöttük elhagyott ruhadarabok, konzervdobozok, szemét. Kalauzunk elmondása szerint volt olyan, hogy háromszázan is meghúzták magukat a környéken. Voltak, akik egy-két napig maradtak, mások hetekig – várták a megfelelő pillanatot a határátkeléshez.
Felvetésünkre, hogy a szerb oldalon nem túlságosan erőltetik meg magukat a hatóságok, hogy a helyzetet kezeljék, Tibor azt mondja, ha zavaróan sokan vannak a menekültek, akkor a rendőrség akcióba lép: néhány sátrat lerombolnak, elvisznek menekülteket a délebbre fekvő menekülttáborokba, vagy akár visszatoloncolják őket Macedóniába.
Ugyanakkor ez nem oldja meg a helyzetet, csak megakadályozza, hogy a menekültek „túl sokan” legyenek Szabadka környékén. A koszovóiakkal más a helyzet: a városban többen is azt mondták nekünk, hogy ha akarnák, a szerbek már a koszovói határnál megállíthatnák a menekülteket, mégsem teszik, mert – szól az általános értékelés – „örülnek, hogy ennyi albánnal is kevesebb van Koszovóban”, amelyre sokan még mindig Szerbia részeként tekintenek.
8 ezer eurós jegy – csak oda
A menekültek utaztatására egyébként komoly alvilági hálózat alakult ki. Tibor elmondása szerint akár 8 ezer euróba is kerülhet egy út mondjuk Pakisztánból ideáig. Aki szerencsés, az el is jut ide, aki kevésbé, annak már Görögországban azt mondják, hogy megérkezett az Európai Unióba – ami tényszerűen ugyan igaz, a menekültek azonban sokkal inkább Ausztriára vagy Németországra „fizettek be”.
A szerb-magyar határon való átkelés sem olcsó. A mostani tarifa 150-200 euró között mozog a helyiek szerint, de Tibor azt mondja, több száz euró is lehet az ár – attól függően, hogy a szervezők csak megmutatják az utat a migránsoknak, vagy át is szállítják őket autóval.
Tibor szerint a koszovói menekültáradat alapja a gazdasági kilátástalanság, gerjesztője pedig egyfajta tömeghisztéria: ha egy kritikus tömeg elindul, az sokakat magával ragad. Szerinte egyébként csillapodni fog a menekülthullám.
Ezt mondják azok a helybeliek is, akik a koszovóiaknak adnak ideiglenes szállást. Ezek a migránsok ugyanis nem a téglagyárban állomásoznak, hanem Palicson, az üdülőtelepülés fogadóiban. „Sajnálom ezeket a szerencsétleneket, de remélem, hogy nem ide toloncolják vissza őket, mert nem tudunk velük mit kezdeni” – mondja egy magyar szállásadó, akinél ugyan nem laktak koszovóiak, de elmondása szerint a környező utcák kiadó szobái tele vannak velük.
A zöldhatárig, sőt azon túl
Az egyik ilyen háznál egy koszovói férfi és az öccse kézzel-lábbal tudakolja, hogy van-e nálunk kamera, és a nemleges válasz ellenére sem hajlandóak részleteket elárulni magukról. Szállásadójuktól tudjuk meg, hogy a férfi négy gyermekével és rokonaival érkezett, és csak a megfelelő időpontra várnak, hogy mikor vághatnak neki az útnak Magyarország felé. Azt mondja, a szomszéd fogadóban „futtatók” is vannak, akik autóval szállítják őket a határig vagy azon is túlra.
Egy másik, szintén magyar szállásadó pedig azt magyarázza, hogy a politikusok és a hatóságok csak a szavak szintjén kemények, hiszen a magyarországi menekülttáborokból bármikor távozhatnak a menekültek, akiknek sok esetben kiterjedt rokonságuk él már Németországban vagy Svájcban, ezért ha elsőre nem is sikerül kijutniuk, újra és újra meg fogják próbálni.
A férfi szerint az alvilággal szimbiózisban élő hatóságok korrupciója is nehezíti az ügy kezelését. „Az embercsempészet korábban is virágzott. Szabadkáról 1500 euró volt egy út Bécsig. 500 eurót kapott a közvetítő, 500-at a határőr, 500-at pedig a fuvaros” – mondta a fogadós, aki szerint a helyieket nem zavarják az egyébként „békés” koszovóiak. Ha pedig ők nem jönnek, akkor jön majd más. Náluk lakott már mindenféle nemzetiségű vendég az irakitól az afgánon keresztül a marokkóiig.
Sebestyén István / Fotók: S. I., MTI
