VÉLEMÉNY – Baromira elegem van az utólagos megbánásokból. Az utólagos okosokból és utólag erényesekből… Elegem van abból, hogy ezek mindig akkor bújnak elő, amikor már késő, amikor már nincs mód változtatni az elrontott dolgokon. És persze amikor már nincs mit veszíteniük a késői őszinteségükkel.
Gyurcsány Feri utólag Őszödön elmesélte, hogy hazudtak, hamisítottak, manipuláltak, és magasról hanyagolták a közérdekű kormányzati munkát. Kösz. Tudtuk, éreztük, megszenvedtük. És kifizettük helyette-helyettük is.
Most, utólag elmondja az egyik jobboldali szaktekintély, a nagy tudású Stumpf István, hogy Orbánék zsákmányszerző rendszert építettek ki, rombolják a jogállamot, és hogy ma a Fidesz körül más sincs, csak hatalomkoncentráció, működési zavarok, elveszett polgári értékek, celebkultúra, elitpolitizálás és ennek a vége a fiatalokat elűző, hanyatló nemzet… Klassz. Tudtuk, éreztük, láttuk, fizetjük, szenvedjük ma is.
Aztán jön utólag a katolikus érsek, a tekintélyes Beer Miklós, és beismeri, hogy az egyházi iskolák kirekesztik a cigány gyerekeket: inkább az elitképzés felé mentek el. Most már nem titkolja, hogy ez őt bántja ám, mert az egyháznak éppen a hátrányos helyzetűek gyámolítása lenne a dolga, nem pedig az, hogy elszipkázza egy körzetből a nemcigány gyerekeket… Nagyon jó, köszönjük, eddig is tudtuk, háborogtunk is rajta, csak éppen beszélni nem volt illendő róla.
Szóval, kösz, de eddig hol voltatok?
És milyen gyónás az, amikor valaki színt vall, de aztán marad minden a régiben…?!
Gyurcsány őszödi beszéde maga volt a baromi ritka magyar politikusi őszinteségbeszéd – arról, hogy csalt, hazudott satöbbi. Gyurcsány ma példakép volna, ha fogta volna magát, és szépen vállalja a felelősséget a hazugságokért. Ha lemond, és visszavonul a politikától. De nem, inkább maradt, és épp ez hitelteleníti a szerepvállalásait a mai napig. Orbán és társai egyelőre még itt sem tartanak – nekik még nincs merszük vagy nem áll érdekükben gyónni. Egyelőre más mondja el helyettük, hogy Kádár Jánosékat meghazudtoló demagóg, hatalommániás és tolvaj kormányzatokat hoztak létre. Ha majd megbuktak ők is, akkor nyilván sorban előbújnak: kormánytagok, parlamenti és helyi képviselők, hivatalnokok – a most még jól kereső elvtársak.
Majd ha már nem féltik a széket és a fizetést, akkor elmesélik, hogy hát igen, talán túltoltuk a biciklit, talán tényleg olyan gátlástalanul fetrengtünk a hatalom és közpénzek trágyájában, hogy közben épp olyan mocskosak lettünk, mint az egykori kommunisták, akik ellen harcoltunk.
Mint ahogy jött ez a derék egyházfi, és elmesélte, amit nagyjából mindenki régóta tud: hogy az egyházi oktatás általában nem kíváncsi a gyenge eredményű és különösen nem az úgynevezett hátrányos szociális helyzetű külterületi gyerekekre. Azokkal foglalkozzon az állami oktatás, igaz?
Úgy fest, a magyar lélek már csak ilyen: amikor valaki közszereplővé lesz, sajátosan meghasítja a tudatát. Ily módon sikerül tűrnie, sőt, támogatnia a jövedelmező disznóságokat. Később aztán mindent megbánnak és megvallanak – csak épp a kiváltságokat nem akarják leadni a gyóntatószéknél.
kohoutz
