Mielőtt a tervezett főtéri pavilon pásztori történetére rátérnék, el kell mondanom, hogy most, a történet megírását követően jutott el hozzám egy nem hivatalos info, hogy az önkormányzat (mégis) felfüggesztette a pavilon felépítését. Úgy tűnik, ezt követően okafogyottá vált, hogy az írást a fb nyilvánossága elé vigyem. Alapesetben ez igaz. Nem a kényszeres magamutogatás vagy a kekeckedés vitt rá arra, hogy mégis közzétegyem mániákus gondolataimat. Mindezt azért teszem, mert pozitív értelemben precedens értékűnek vélem az esetet.
Ugyanakkor a történet egyéb elemei, a sajtó szerepét és a városvédelem, a városépítés ügyét tekintve korántsem érkezett el megnyugtató fázisába ez a kis történet. Örülök, ha mégsem épül fel, vagy nem ebben a formában épül fel a pavilon. Annak még inkább örülnék, ha az esetből tanulva valódi együttműködés születne a cikkben megnevezett szereplők között. Mindezt a város érdekében. Tehát az eredeti írásom:
A Halasi Tükörben megjelent „Szót kért a városvédő” című kis cikkben Babud László műemléki szakmérnök, építész egy nagyon fontos helyi jelenségre szerette volna felhívni a figyelmet. Ezzel szemben a cikkben alig jön át valami a szándékozott mondanivalóból. Babud a Bethlen Gábor téren építendő pavilonnal kapcsolatban emelt kifogást. Ezen túl azt is szóvá tette, hogy a főtérrendszer felújítása során korábban felvetett észrevételeinek semmilyen következménye nem volt. Tóth Péter főépítész a cikkben közölt hozzászólásában egyértelműen elkerülte azt, hogy mind a pavilonnal, mind a városvédelemmel kapcsolatos kifogásokra választ kapjunk. De pontosan mi is a valódi kérdés? Ugyanis a pavilon ügye és a tavaly nyáron befejezettnek nyilvánított főtérfelújítás ügye szorosan összefügg.
A
kettő együtt alkot egy olyan városépítési, műemlékvédelmi kérdést, amire a múlt évben lezajlott főtérfelújítás és újjárendezés során is többnyire rossz válaszokat kaptunk. A főtérfelújítás kapcsán tapasztalható, rossz urbanisztikai megoldásokat itt most nem sorolom fel. Amikor azt megtettem, a Halasi Tükör a cikket nem volt hajlandó közölni. És érdekes módon, éppen azokat az embereket szólította meg az akkor közöletlen írásom, akik most is nyilatkoznak a „máig mégsem befejezett?” főtérfelújítást érintő újabb esetről. Tehát a Matéza előtt épülő új pavilonról van szó, valamint egy változatlanul továbbélő városépítési problémáról.
Az újságcikktől elvonatkoztatva, a továbbiakban a saját álláspontom fejtem ki arról, hogy mennyiben nem csak a pavilonról van szó, de még inkább egy rossz, felületes városépítő szemlélet elterjedéséről, amelynek nyomait a főtér teljes rekonstrukciója magán viseli. Röviden fogalmazva arról lenne szó, hogy a városi közösségi terek és épületek önálló esztétikai, építészeti és gazdasági értéket képviselnek. Ezeket a tereket sok esetben a közösség érdekében műemléki, városképileg védett térré nyilvánítják. Ennek haszna a városlakók büszkeségében, a turisták érdeklődésében is nyomon követhető. Ezeknek a helyi tereknek a kulturális és gazdasági hozama tetemes. Ugyanakkor a városképi védelem olyan komplett rendszer, amelynek sem az esztétikai, sem az építészeti, sem a fogyasztói, beruházói elvárásai nem sérülhetnek egyoldalúan. Tehát elvárt és szükséges a folyamatos együttműködés és egymásra figyelés. Nos, ez az, ami Halason nincs, vagy alig-alig és csak felületes módon. Ilyen esetben egyértelmű, hogy az egész rendszer leromlik és rossz döntésekhez vezet. Olyan döntésekhez, mint most a pavilon esetében Halason.
A félresikerült „fejlesztések” egyértelmű következménye, hogy az igényesebb városlakók inkább szidják, semmint büszkék lennének rá, a városba látogató szakemberek és turisták közül is sokan inkább csak legyintenek. Idővel, ha az itt lakók meg is szoknák a rossz megoldásokat, az még elkeserítőbb, ugyanis innen már egyenes út vezet a meglévő értékek tönkretételéhez. Nem a múlt megőrzése vagy megújítása történik ekkor, hanem egy ócska, selejtes jelennel való lefedése. Ekkor a legjobb megoldás elköltözni a városból. Vagy mégis meg kell próbálni a szél ellen vitorlázni? Ez utóbbit választotta Babud Laci is, és nekem is ez a pillanatnyi célom. Tehát meg kell próbálni megértetni az emberekkel, az „illetékesekkel”, a sajtóval, hogy valójában mi is itt a kérdés. Én is most ezt teszem, folytatva a tavaly nem közölt írásomban elindított gondolatmenetet.
A meglévő értékek védelme és az értékek innovatív megőrzése illetve újjáteremtése a városi terek alakításáért felelősséget érző építészek, vállalkozók, politikusok, városvédők és nem utolsó sorban a városlakók feladata. Az ő kölcsönös együttműködésük teremtheti meg azt az ideális állapotot, amikor egyes, elkülönült érdekek nem teszik tönkre azokat a közösségi értékeket, amelyből ők maguk is kulturális vagy anyagi hasznot, netán büszkeséget és komfortérzetet remélnek. Ezt a párbeszédet hiányolta az említett cikkben Babud László. A műemlékvédelmi szakember-építész ezen túl az aktuális párbeszéd hiányának legújabb szemléletes példáját látja a pavilon-ügyben. A Halasi Tükörben közölt cikkben röviden azt mondta el, hogy a Bethlen Gábor téren, a Matéza étterem előtt épülő pavilon el fogja takarni a Városházatömb szecessziós homlokzatának egy részét. A fából készülő pavilon ezen kívül stílusával lerontja a tér városképi szempontból is meghatározó jellegét. Ha mindezt közli az újságcikk, akkor joggal kérdezhető, hogy mi a bajom ezzel az írással? Válaszom az, hogy az írás ismét nem kívánta az olvasóval megértetni, hogy valójában miről is szól ez a vita.
Hogy mire gondolok? A továbbiakban felvázolom az új pavilon építésével felvetődő újabb problémát, majd téve egy „mi lenne, ha nem így lenne” virtuális fordulatot, felvázolok egy alternatív megoldási lehetőséget. Tehát. Mi lenne, ha nem így lenne, ahogy most van? Kezdjük az új pavilon leírásával. A látványterveket szemügyre véve, egyértelmű, hogy egy puszta-pajta stílusú, favázas, cseréptetős pavilon épül a Matéza előtt. A tavaly felújított főtér zűrzavaros problémáit máig is jelzik a fémvázas, kopár pergolák, ferde világító testek, ottfelejtett műanyagdoboznak tűnő elektromos kapcsolószekrények, kóbor facölöpök (lásd a fotókat).
A hanyagság és igénytelenség ilyen, szembeszökő és mindenki által jól látható jelenlétét most egy újabb építmény erősíti. Ez a Matéza elé épülő pavilon. Mindezek a „megoldások” tovább erősítik a gondolati, tervezői átgondolatlanságból eredő káoszt. A zűrzavar is lehet stílus (káosz és anarchia stílusa), de ez ritkán elegáns és vonzó.
A főtéri pavilon esetében gyakorlatilag arról van szó, hogy egy jelentős, városképi látványt meghatározó, műemléki védettség alá eső, szecessziós stílusú épület (ez lenne a Városháza tömbje) keleti, főtér felé eső homlokzata elé egy fából készült konzum-pavilon épül. Ez az általam puszta-pajta stílusúnak nevezett favázas, cseréptetős pavilon akár jó is lehetne a maga helyén, de nem egy alapvetően a szecesszió stíluselemeitől meghatározott építészeti környezetben. Amikor a rendszerváltást követően a mozi szomszédságában megépült az új banképület, akkor tervezője nagyon is figyelembe vette a műemléki környezet kívánalmait. Most ezt egyáltalán nem teszi a Matéza elé épülő pavilon. Továbbá, a Matéza és a városházatömb közt látható, elöregedett fák helyébe eleve új, a kiszáradóban levő erdő látványát nyújtó fenyők helyett más, korszerűbb városkertészeti növényeket kellett volna ültetni, amelyek nem eltakarják, hanem éppen élénkítik, színezik a fák látványánál jóval fontosabb és reprezentatív városházi homlokzatot.
Nem tagadom, életet kell vinni a főtérbe, a főtéren helyet kapó üzletekbe. A Városháza 1906-ban történt átadásakor ezt a szerepet szánták az épület hatalmas, földszinti kirakatainak és azok nyitható ablakfelületének (például a volt Városi étterem oldalában). Az idők során többször és több soron sérült ez az alapvető urbanisztikai igazság. Először akkor, amikor a Halas Média irodái és stúdiói költöztek az épületbe, melyeknek gyakorlatilag semmilyen, az utcafront felé nyitó tevékenységük nincs. Nincs utcára nyitott stúdió, bár tény, látunk utcára nyíló újságírót, amint éppen írja az aktuális mondandóját. A média stúdiók és irodák más városokban sehol nem a város legfrekventáltabb kereskedelmi- és kulturális pontjait foglalják el. Itt mindig olyan szolgáltatások, üzletek kapnak helyet, amelyek célja a városba látogató emberek kulturális érdeklődésének kielégítése, vagy a könnyed vásárlás és a városi élet egyéb kellemének kiszolgálása: boltok, kávézók, éttermek, galériák kapnak helyet ezekben az épületekben, de nem a helyi média szereplői ülnek a kirakatokban, ablakokban.
A most épülő pavilonra visszatérve. Mit tehetnénk azon túl, hogy a favázas pavilon nem veszi figyelembe a városképileg védett épített környezet védelmét. Egyértelmű, hogy milyen irányban kellett volna keresni a megoldást. Ez pedig a következő. Eredetileg az építészi feladat adott volt: a városképileg védett épület elé kell egy fedett, éttermi teraszt építeni. Ebben az esetben nincs tökéletes megoldás. De mindenképp olyan építmény kellett volna, amely nem áll gyökeres ellentétben a szecesszió stíluselemeivel, hangulatával. A Matéza fábol készült puszta-pavilonja a maga faoszlopaival és deszkázott oldalfalával, cseréptetejével alapvetően egy statikus, szögletes építmény, minden játékosság és könnyedség nélkül, ami elegánsnak és könnyednek semmiképp nem mondható. Ezzel szemben a szecessziós Városháza tömbjét a dekoratív faltagolás és díszítés, a nagy, lendületes ívek, a tornyok, árkádok, a földszinten a nagy üvegfelületek által a játékosság és elegancia jellemzik. Emellett mai szemmel is rendkívül korszerű módon, a földszinti üzletek kirakatai az utcára nyitható terasz-kirakatokká alakíthatók.
Ismét visszatérve a pavilonra. Ha már egy értékes és városképileg maghatározó építmény elé valamit odateszünk, akkor az legalább legyen innovatív, önmagában is értékes és valamilyen módon az eredeti látványhatással harmonizáló. A dilemma jól ismert a párizsi Louvre üvegpiramisának esetéből. A Louvre udvarában felépített üvegpiramis éppen ezt a problémát oldotta meg mintaszerű módon. Hogy miképp, arra még kitérek. Halason, a maga nagyságrendjében hasonló feladatmegoldásra kellett volna törekedni. Legalább kísérletet kellett volna tenni, egy olcsó, de megoldásaiban ötletes, izgalmas és elegáns építmény létrehozására. Ezzel kapcsolatban látványtervek készítésére fel lehetett volna kérni a helyi építészeket. Például a modern, fémváz-üveg technológia rengeteg jó megoldást rejt magában.
Ha már fémvázra épült a főtéri Zenepavilon és mögötte a pergola, valamint a város kútja körül épült pergola, akkor annál inkább indokolt lett volna egy fémváz-üveg technológián alapuló, a tereken átlátást adó, illetve a környező felületeket visszatükröző pavilonkoncepció kialakítása. A terek átláthatósága és a környező épületek részleteit visszatükröző üvegfelületek élénkebbé és változatosabbá tették volna az egész műemléki teret. Ennek a látványnak megteremtésében pedig a pavilon felületén visszatükröződő Városháza képe maga is részt vett volna. Hasonló eset játszódott le a Louvre piramisa építésekor. A fémvázas üveg piramis belülről kitekintést enged a Louvre barokk homlokzatára és a párizsi égboltra, míg kívülről a nagy üvegfelületen visszatükröződnek a barokk homlokzat lendületes elemei és a felhők játéka. Így már enyhül a barokk lendület és a merev fémvázas konstrukció stíluskülönbsége. A modern építményen megjelenő változatos látvány képes pozitívan elmosni és áthidalni a két épület stiláris különbségét.
Virtuális kalandozásom befejezvén, azt hiszem kijelenthető, hogy nem csak a fantázia Kiskunhalasában, de a valóságban is lehetőség lett volna arra, hogy például egy ilyen fémvázas-üveg-tükör megoldással változatossá, élénkebbé és lendületessé tegyék a Matéza előtti pavilonos teret. Ebben az esetben a védett Városháza épülete is megújult képet sugározhatott volna magáról, és mi is kaptunk volna némi pluszt. Ehelyett az történik, hogy egy értékes, egyedi látványelemet lefedünk egy értéktelenebb és jelentéktelenebb építménnyel. Félmegoldás, rossz megoldás. Azt, ami van, legyengítjük és elrontjuk. Miután több alkalommal beszéltem a műemlékvédő-építésszel erről a kérdésről, úgy vélem, Babud László valami ilyesmire kívánta felhívni a figyelmet.
Forrás: Szűcs Károly
