Az ismét remekül sikerült februári KunfehérTor alkalmából előadás és beszélgetés is volt a régi hagyományokról és a mai világ hatásairól.
Végső István történész beszélt eleink életmódjáról, amik a téli népszokásokkal volt párhuzamba állítva. A szakembert Tóth István újságíró kérdezte az egykori népi életről a kunfehértói tájház udvarán.
A beszélgetés felütése az volt, hogy miért fontosak manapság a hagyományosabb ételek, szemben a „műanyaggal”, félkész, bolti árukkal. Reneszánszát élik a disznóvágások mondta a kunfehértói eseményen az újságíró. Végső István történész elmesélte, hogy milyen nagy dolog volt ez régen és még az ő gyermekkorában, ha összegyűlt a család. De már 120 éve is arra panaszkodtak a régiek, hogy miként tűnik el ez a családi, rokoni, ismerősi kört érintő családi esemény. Anno három napig tartott egy disznóvágás, és már végül a birkát meg a baromfit is le kellett vágni, hogy jusson étel az asztalra. A szakember mesélt a régi szokásokról is adventtől hamvazószerdáig. A szerelmi- és időjárás jóslások mellett az ételek szerep is hangsúlyt kapott a beszélgetésben. Pörcös hajtóka, böllérjózanító, emberalakos kalácsok és még sok más érdekesség hátterével kapcsolatban derült ki hasznos információ az érdeklődők számára.
A Gózon István Irodalmi Kör versével zárták a beszélgetést, amit Monda Margit mondott el.
Fotó: Pásztor Gergely
Ünnepi tor
Elérkezett ismét az év e jeles napja,
Hol együtt vígad községünk apraja és nagyja,
Hagyomány már nálunk a vidám disznótor,
Ki is veszi részét mindenki a jóból.
A böllér is remekül érti ám a dolgát,
Jófajta nedűvel öblögeti torkát,
Dolga végeztével már nyugodtan teheti,
A főzést a fehérnép szorgosan elvégzi.
Van itt minden, mi szem szájnak ingere,
Be is van már fűtve a búbos kemence,
Sül a sok pogácsa, túrós, mákos rétes,
De pecsenyét is ehet, aki nagyon éhes.
A történész úrnak is bőven van munkája,
Régi szokásoknak eredt a nyomába,
Bemutat nekünk egy olyan világot,
Mit e felnövő nemzedék már nem igazán látott.
A múltat ápolni kedves kötelesség,
Nem büntetés hanem nemes dicsőség,
Mely folyton tovább száll apáról fiúra,
A régi dolgoknak így marad tanúja.
Egyfajta ünnep ez, valamit lezárunk,
Ünnepi tor, melyre vendégeket várunk,
Ezért hát ki itt van, velünk vigadjon,
Jókedvből, mókából nehogy kimaradjon.
Rotyog a káposzta, sül a kolbász, hurka,
Közben kezdetét veszi a pálinkamustra,
Ezután ki éhes, mind asztalhoz ülhet,
A sok finom étektől mindjárt felüdülhet.
Táncolhat utána, kinek bírja lába,
Fürge menyecskéknek pörögjön szoknyája,
Mindenki örüljön, vigadjon kedvére,
Maradjon e napról egy csodaszép emléke.
(Monda Margit, 2024. febr.)
