A cím nem logikai paradoxon, de kétségtelenül jár hozzá némi magyarázat.
Ahogyan már korábban is volt róla híradás a kiskunhalasi vízitúrázók és a vajdasági-magyarkanizsai „víziemberek” (ti. kenusok, kajakosok, horgászok) között egyre erősebb, tartalmasabb kapcsolat alakul ki. A halasiak a nagy nyári túrájukat a kanizsai vízibázisról indították 2019-ben, a helyiek tanácsai, segítsége alapján. Szeptemberben „közös kiértékelésre” került sor a Tisza part egyik remek halászcsárdájában, illetve közösen vettek részt az ekkor megrendezett „Kukoricafesztiválon”. Ismeretségek, talán nem túlzás: barátságok szövődtek, szövődnek az elmúlt bő félév során.
Karácsony környékén a halasiak egy meglepő meghívást kaptak: Január másodikán reggel „lékhorgászatra” várták a kenus csapat egy részét, a Palics-Tisza csatorna torkolata közelében lévő kis tisztásnál. Öten indultak útnak Halasról, Ladóczki István barátjuk autójával, hogy nyári evezőstársuk, a csapat doayenje, Dluha Karcsi bácsi vezetésével csatlakozzanak a kanizsai „pecásokhoz”.
Mint kiderült régi szokása ez ennek a társaságnak, hogy – lassan már – több évtizede találkoznak az új év második napján, és próbálnak horgász/szerencsét, itt a velebiti halastavak, a Kapitány-rét közelében, az ekkorra általában már befagyott vízben. A kanizsai csapat tagjai amúgy is rendszeresen együtt vannak, szinte gyerekkoruk óta, a Tisza, az észak-bácskai tavak, csatornák partján, sokéves barátság köti össze őket, többen egy munkahelyen dolgoztak, onnan mentek nyugdíjba.
Az út mentén voltunk, egy áteresz közelében, így nem csoda, hogy szinte folyamatosan jöttek, mentek a barátok, csatlakoztak hosszabb, rövidebb időre. Egymást érte az ugratás, tréfa, egy igazán vidám időtöltés kerekedett ki a „lékhorgászat ürügyén”. Sokan emlegették nosztalgiával a régi halasi ismerősöket, horgászokat, a közös sportrendezvényeket. Volt, aki külön örömét fejezte ki, hogy most, így, „nemhivatalosan” újraéledőben vannak a kapcsolatok.
Többen forralt-bort, teát, vagy egyéb „lélekmelegítőt” hoztak magukkal és kínáltak körbe, amire bizony szükség is volt, hiszen a nyílt terület miatt meglehetősen hűvös volt. Nagy sikere volt a halasiak, Tóth Ági és Horváth Emi sós süteményeinek is.
Lassan megtörténtek az előkészületek is. Most ugyan léket nem kellett vágni – csak egy kötélre kötött súllyal törték, tisztították meg a vékony, 0,5-1 centis befagyott felületet -, de, ahogy mondták, volt olyan év, amikor bizony láncfűrésszel kellett hozzáférni a vízhez. Víz lett, hely volt, az idő kiválóan alakult.
Az időközben 25-30 főre gyarapodó társaság vállalkozó kedvű tagjai szerelékeztek, és készültek a zsákmányszerzésre. A horgászok csaliztak, beetettek és várták a jószerencsét. Erről a halak – a jelek szerint – nem tudtak, így a „hal vs. pecások találkozó” elmaradt.
Időközben kiderült, hogy a szervezők – hál’ Istennek – azért nem bíztak mindent a véletlenre. A korábbi „sikeres” horgászatok eredményeként már pár napja előkészítették és magukkal hozták a sütésre szánt halakat. Oláh Tibor, Lőrinc Rudolf vezetésével és a többiek közreműködésével hamarosan fellobbantott egy kisebb tábortüzet, kialakultak a sütőhelyek. Jó pár méretes keszeg, csuka, márna és rengeteg apróhal várta, hogy finom ropogós, ízesített sült hallá alakuljon. Mint megtudtuk, sokan ismertek a környéken kiváló szakácsművészetükről, rendszeresen vesznek részt főző és grill versenyeken. Ez meg is látszott az elkészült halakon is. Finom, zamatos, frissensült hal illata terjengett, amit azután a szabadtéri svédasztalról lehetett kóstolni, fogyasztani. Mi, halasiak most próbáltuk először az egészben sült márnát , ami nagyon finom volt, illetve bevált a ropiként emlegetett apróhal is. A végéhez közeledve Lőrinc Rudi félbevágott hajaskrumplit sütött a forró olajban, csakúgy, köretnek. Elfogyott.
Mester Sándor pár szelet mézes-mustáros tarját, Kristóf Imre remek, saját fehérborából pár palackkal ajánlott fel a közösbe: bizony, sikere volt ezeknek is, csakúgy, mint a halasi hölgyek túrós, pudingos süteményének, ami kiváló desszertnek bizonyult a sós-paprikás lisztben kisütött, ropogós hal után. Ladóczki Pista hozott egy kis húsos szalonnát, amit Lőrinc Robi – ha már volt tábortűz – megsütött, csakúgy nyárson. Ennek már bizony inkább „esztétikai hatása” volt csak. Mindenki degeszre ette magát, a nagyon finom ételekkel, az elsején megfogadott újévi böjtölést nem ott kezdte meg senki!
A vége felé – úgy délután fél háromra – megjött a horgász-szerencse is, egy kapitális, legalább 5 centis sneci formájában. A „hatalmas” méretű halon nem sikerült testvériesen megosztozni, így inkább útnak engedték, kérve, hogy jöjjön vissza jövőre. De a lényeg: meggyőződhettek a résztvevők, hogy van azért itt bizony hal is, úgyhogy folytatás 2021-ben.
Csodálatos nap volt, remek helyen, nagyszerű barátokkal! Köszönet mindenkinek, aki részt vett a szervezésben, aki ott volt! Reméljük, mi halasiak tavasszal valami szolid, diétás, vörösboros pörkölttel viszonozhatjuk a „lékhorgászatot” !
Mindenkinek szerencsés, boldog 2020-as évet kívánunk!
Halasi Vízitúrázók
