A „Mária napi szaladásra”, a bácskai községek menekülésére emlékeztek szerdán Kiskunhalason.
A 170 évvel ezelőtti eseményeket Horváth Etelka, a Martonosi Pál Városi Könyvtár igazgatóhelyettese elevenítette fel Végső István történész jegyzetét idézve.
Mester Sándor, a megemlékezés szervezője elmondta, amikor a szabadságharcunkban átmeneti megtorpanás következett be, a magyar honvédség arra kényszerült, hogy feladja délvidéki állásainak egy részét. Emiatt több magyar falu és város is veszélybe került. A magukat kun leszármazottaknak tartó bácsfeketehegyiek már korábban felvették a kapcsolatot többek közt Halassal, készülve arra, hogy menedéket kérjenek, ha menekülniük kell. Január 23-án végül arra kényszerültek, hogy mindent hátrahagyva útnak induljanak. A Halasiak nagylelkűen befogadták őket, elődeink „emberségből példát” mutattak – fogalmazott. Mester Sándor, aki kezdeményezte, hogy közadakozásból emeljenek Kiskunhalason emléktáblát, mint ahogyan ezt Bácsfeketehegyen már tíz évvel ezelőtt megtették.
A rendezvény részvevői a megemlékezés után mécseseket gyújtottak a könyvtár előtti parkban, a „Lány madárral” nevű szobor előtt.
Halas és Bácsfeketehegy 170 éves testvérisége – Végső István történész jegyzete
Halas népe megmutatta, hogyha baj van, akkor a szerencsétlenül járt embereken, magyarokon feltétel nélkül segít. Miután Vécsey Károly tábornok csapatai 1849. január 20-án, haderő átcsoportosítás miatt északnak húzódtak, a szenttamási szerb sereg megindult a magára hagyott települések irányába. 1849. január 23-án bekövetkezett az, amitől mindenki tartott. A szerb katonák a magyarok lemészárlásával, fosztogatásával igyekeztek zűrzavart kelteni a szabadságharc éppen sebezhető területén. Gyalog, szekereken és lovakon a magyar községek lakóinak hatalmas tömege menekült északi, északnyugati irányba. Bácsfeketehegy szinte teljes magyar lakossága menekülésre kényszerült. A civilek közül csupán néhány mozgásképtelen beteg és aggember maradt ott Berhidai Keresztes József református lelkésszel, akit még aznap este, a helység szabadságharc-ellenes svábjai lelőttek.A számtalan üldözött közül Halas mellett Soltvadkert is sokakat befogadott. A bácsfeketehegyieken kívül, akiknek száma közel 2000 fő lehetett, más bácskai település menekültjei is nálunk kaptak menedéket. Élelmezésük és ellátásuk hatalmas terhet rótt a városra 1849 januárjától, de a halasiak önfeláldozó módon akár több családot is elszállásoltak házaikban. A helyzet stabilizálása érdekében a központi költségvetésből is segítséget kellett kérni. A városi hatóságok pedig azzal próbáltak enyhíteni a nehéz körülményeken, hogy a Délvidékről érkezett iparosoknak, kereskedőknek engedélyezték szakmájuk gyakorlását, vagy a rátermettebb férfiakat nemzetőrnek fogadták fel, és az értelmiséget is igyekeztek alkalmazni a hivatalokban. Ám ennek ellenére a menekültek között törvényszerű volt, hogy előfordult az éhezés és a koldulás. Nem is csoda ez, hiszen közel nyolc hónapig éltek itt velünk barátságban, de mégis számkivetetten.
Az elsősorban református bácsfeketehegyiek közül ebben az időszakban, városunkban közel 18 fő született, 23 fő hunyt el (jellemzően főként csecsemő- és gyermekkorúak), és néhányan még meg is házasodtak. Bár 1849. július 14-én Guyon Richárd tábornok a szabadságharc utolsó győztes csatáját épp Bácsfeketehegy és Kishegyes között vívta, viszont a bácskaiak csak az ősz folyamán mentek haza. A délvidéki településen a mai napig jó szívvel gondolnak, említik és emlékeznek a halasiak és soltvadkertiek 170 évvel ezelőtti segítőkészségére és jóakaratára.
