Kanizsai kukoricafesztivál, kenus-találkozó, Baráthok kútja: röviden talán így lehetne összefoglalni azt a kiskunhalasi–magyarkanizsai nem hivatalos testvérvárosi találkozót, amire a múlt szombaton került sor a vajdasági városban.
Ahogyan arról már korábban is szó esett a nyáron halasi szervezésben egy remek kenutúrára került sor a Tisza 147. kilométerétől a torkolatig. Természetesen ahhoz, hogy ez megvalósuljon szükség volt a kanizsaiak helyismeretére, segítségére, tapasztalataira is. A segítség megköszönésére, a nyári emlékek felidézésére, a fotók közös „átlapozására” gyűlt össze a halasi-dunaújvárosi-szegedi evezősökből álló csapat a CNESA Dobó Tihamér képtárában.
Mester Sándor túravezető megkeresésére Nadrljanski Tornai Erika, a művelődési intézmény vezetője megoldotta, hogy a „kenusok” – annak ellenére, hogy hétvégén általában nincs nyitva az intézménynek ez a része, mégis – találkozhassanak helybéli barátaikkal, és a képtár vezetője, Csobanov Márta „rendkívüli nyitva tartással” beengedte őket, amit ezúton is köszönnek!
A halasiak a beszélgetés során külön megköszönték a szervezésben nyújtott segítséget: a magyarkanizsai Apró Károlynak, Vázsonyi Tibornak, Dluha Károlynak, Búzás Hédinek és a Kanizsai Vízitelep vezetőinek, Fehér Csabának (Zenta), Szabó Attilának (Péterréve), és Prikler Györgynek (Szürkehód – Szigetköz).
A beszélgetést egy kiváló Tisza-parti ebéd követte, a fő szerepet természetesen itt a helyi, tiszai halak játszották: sütve, főzve,rántva, tepertőként.A szervezés közben derült ki, hogy Magyarkanizsán ekkor tartják a Tisza Néptáncegyüttes szervezésében a XIV. Kukoricafesztivált, amin természetesen a kenusok is részt vettek, persze „hajók nélkül”.
Főtt és sült kukoricás ételek és remek házi befőttek, gyümölcslevek kóstolása mellett lehetett vásárolni kézműves termékeket is. A morzsolási, a fosztási versenyről lemaradtak ugyan a halasiak, de örömmel látták, hogy a gyerekek mennyire élvezik a fesztivál hangulatát és azt, hogy lehet szórni minden irányba – leginkább egymásra – a frissen morzsolt tengerit, építhető kukoricaszár kunyhó, és milyen remekül törhető apródarabokra a csutka.
A városháza előtt egymást váltották a fellépő csoportok, legnagyobb tetszést a közel félszáz tagot számláló tamburazenekar váltotta ki.
A program után Dluha Karcsi bácsi elkalauzolta őket a Baráthok kútjához, amit ő és csapata hozott helyre, teljesen társadalmi munkában. A kanizsai határban még 1908-ban fúrtak kutat – az akkori Baráth família tanyája mellett – az ott legelő állatok számára. A közel 250 méter mély kútból percenként 130 liter gyógyhatású víz tör fel.
Kis tavacska képződött a közelében. A helyreállítás során újra kialakították az állatok számára a kő vályút, megtisztították a környéket, és egy remek – fürdésre is alkalmas – kiránduló, pihenőhelyet hoztak létre. A víz – enyhén kénes, kissé szénsavas, de fogyasztásra is alkalmas – jelentős gyógyhatással bír.
Hazafelé egy rövid megálló a „Horgosi csárda” romjainál, majd a palicsi naplemente következett, ami páratlanul szép látvány volt. Végül Szabadkán zárult a közös emlékidézés egy belvárosi sétával. Ahogyan Apró Károly a kanizsai vízitelep egyik alapítója fogalmazott:
„Nagyon tetszett. Örülünk hogy részesei lehettünk e szép megmozdulásnak ,szívet melengető érzés ha ilyet tapasztal az ember. Nagyon szép és tartalmas volt a beszélgetés ,jól éreztem magam s hiszem, hogy nem itt van a vége lesz folytatás.”
Fotók: Mester Sándor
