Noémi legyőzte a halálos kórt, és ma már lefutja a félmaratont is. A kétgyermekes kiskunhalasi édesanyával készített interjút a Seniorplus magazin.
A kínai horoszkóp szerint majom, elmondása szerint genetikailag úgy kódolták, hogy nem tud sokáig szomorkodni, még a legrosszabb helyzetekből is képes a legjobbat kihozni. Biztosan idegesítő tud lenni egy befelé forduló, kissé melankolikus típus számára, hogy szinte általában jó kedve van. Ők nem is keresik a társaságát. Holott ha ismernék Noémi történetét, tudnák, miért is lett ilyen, vélhetően példaképnek állítanák ők is mások elé.
„Világéletemben egy mozgékony, egy helyben egy pillanatig sem megmaradó kislány voltam, így nem csoda, ha elkezdtem sportolni. A kézilabda mellett ragadtam meg, és kapusként a serdülőválogatottig vittem. Hogy mi lehetett volna belőlem? Nos, sosem fog kiderülni, ugyanis egy sérülés miatt az érettségi előtt kénytelen voltam abbahagyni az élsportot” – elevenítette fel Kelemenné Szilágyi Noémi fiatalkorának sporthoz köthető részét.
A sportot a tanulás és a nagy szerelem váltotta fel, így az első diploma megszerzését követően nem sokkal előbb a hét országra szóló lakodalom jött el az életében, majd két év különbséggel életet adott két lányának. Ekkor minden szép volt, és Noémi egyszerűen nem is tudta elképzelni azt, hogy az életében bármi olyan történhet vele, ami feldúlja ezt az idillt.
És ekkor előbb a könyöke, majd nem sokkal később a térde kezdett egyre jobban fájni…
28 évesen már nem is bírt fájdalomcsillapítók nélkül létezni. Felkeresett egy sokak által ajánlott orvost, aki a vizsgálatokat követően letaglózó stílusban mondott ítéletet Noémi életéről.
„Kijelentette, a két gyermekemet neveljem minél hamarabb önálló életre, mert rövidesen félárván kell majd magukról gondoskodniuk. Úgy vélte, örülhetek, ha tizenkét hónapom van még hátra…
Ott álltam leforrázva, a szavakat alig feldolgozva, bár az agyamig elért annyi, hogy halálra ítélt vagyok… Két kislányom ekkor öt- és hároméves volt. Valahogy kitántorogtam a rendelőből, és az első dolgom az volt, hogy kidobtam az orvos által felírt recepteket, melyeken olyan gyógyszerek sorakoztak, amitől a legelképzelhetetlenebb hormonváltozások is valósággá válnak, ha beszedem őket. És ez volt az a pillanat, amikor döntöttem. Kiállok akár a halál ellen is, bebizonyítom, igenis képes egy ember győzedelmeskedni a legnehezebb helyzetben is” – meséli Noémi, akinek könny szökik a szemébe egy pillanatra.
De csak egy pillanatra, mert egy erős nő, aki végül valóban győztesen került eddig ki élete legnagyobb csatájából, sosem mutathatja ki azt, mennyire esendő és gyenge is tud lenni. Helyette azonnal mosolyog…
„Csak az volt kérdéses, vajon milyen irányban változtatok az életmódomon. És innentől kezdve összeszorítottam a fogam, és igyekeztem minden fronton a maximumot nyújtani, miközben a fájdalmaim ellenére a jókedvem állandóan megmaradt, mindig pozitív energiákat sugároztam a családom és a barátaim, ismerőseim felé. Mit mondjak… Nem volt könnyű időszak, ugyanis amellett, hogy minden alternatív gyógyászati lehetőséget kipróbáltam, a fájdalmaim egyre csak nőttek, már reggel és este is fájdalomcsökkentővel tudtam csak létezni” – ecseteli a kétgyermekes anyuka.
Aztán megtörtént a csoda első fejezete. Második férje, Kelemen Krisztián rátalált arra az orvosra Kecskeméten, aki elindította a gyógyulás útján Noémit. Úgynevezett biológiai terápiát alkalmaz immár hat esztendeje nála, ami havi egy infúziót és rendszeres kontrollt jelent. Elég hamar jelentkeztek a javulás jelei, és az egyik nap délelőttjén Noémi egyszercsak képes volt leguggolni, mozgásra kényszeríteni a térdízületét.
„El sem tudja azt senki képzelni, milyen boldogság szállt meg, és egyben milyen eltökélt is lettem ettől. Férjemmel lementem egy edzőterembe, ahol a sarokba húzódva, vágyakozva néztem, miként edzenek a futópadon, és szinte emberfeletti hősnek láttam azokat, akik képesek voltak arra, hogy tizenöt percen keresztül fussanak a szalagon… Aztán fogtam magam, és kimentem a városi sportpályára, és elhatároztam, ha másnak megy, nekem is fog. Mindössze kétszáz méterig bírtam… Inkább lelkileg voltam padlón, mert azt gondoltam, mindenki engem néz, rajtam nevet vagy éppen sajnál” – folytatja Noémi, aki azt gyorsan hozzáteszi, azért férje vett neki egy futópadot, hogy otthon, a négy fal között, ahol senki sem látja, megmutathassa, mi lakozik benne.
Amikor eljutott a 200 métertől a három, majd néhány hónap után a nyolc kilométerig, büszkén mesélte a férjének, mire képes.
„Krisztián erre csak annyit mondott, ha szabadban is képes leszek erre, na, akkor szóljak. Több sem kellett, magamra kaptam a futócuccaimat, irány a pálya. És MEGCSINÁLTAM! Legyőztem a nyolc kilométert, a kisebbségi érzéseimet. Csodálatos érzés volt…” – árulta el.
És innentől kezdve nem volt visszaút. Egyre többször csapta a fejébe a baseballsapkáját, tette a fülébe a fülhallgatót, hogy a kedvenc zenéire szinte a világból is kiszaladjon.
„Bennem a futás hatására boldogsághormon termelődik, ami gyógyító hatással van rám.
Valamilyen ötlettől vezérelve elkezdtem versenyekre járni, holott kizárólag egyedül szerettem róni a kilométereket. Egyre nagyobb távokat teljesítettem, és az orvosomnak csak akkor mertem szólni a futásaimról, a megváltozott életmódomról, amikor a tíz kilométer szinte megszokottá vált a számomra. A családom mindenben támogat, ez az, ami a legtöbbet jelenti számomra” – fogalmazott Noémi.
És eljött a pillanat, amitől először ő is megrettent: egy évvel ezelőtt a lelki szemeivel azt látta, hogy teljesíti a félmaratont. Mára mindez valósággá vált.
„Hiszek abban, hogy amit az agyam elképzel, azt a testem is képes lesz megvalósítani. Kos vagyok, hirtelen felindulásból csinálok sok mindent, ugyanakkor sosem adom fel az álmaimat, a céljaimat. Nem titok, sokszor úgy éreztem a félmaraton alatt, hogy kész, vége, nem bírom tovább… Ám a férjem mindig akkor jelent meg az út szélén, és olyan erőt adott, hogy képes voltam végigcsinálni. Jelenleg úgy vélem, maximum huszonöt kilométer az a táv, amire képes lehetek valaha is, de ki hitte volna mindezt úgy húsz évvel ezelőtt egy bizonyos rendelő előtt állva. Őszintén remélem, hogy a történetem jó példa olyan emberek számára, akik úgy látják, nincs kiút. De igenis van. Csak akarni kell. Hiszen amikor ott futok egymagam az egészségemért, saját magamért, akkor csak a zene van velem. Ám amikor abbahagyom, akkor ott van a családom, a lányaim, akiket igenis láttam felnőni, és akikre nagyon büszke vagyok” – tette hozzá a szokásos mosolyával a szája szélén.
És pontosan tudja, még rengeteg kilométer vár rá azon az úton, amit kijelölt magának.
Forrás: seniorplus.hu, Szerző: B. Molnár László