1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc tizenhárom honvédtábornokát, Pesten pedig Batthyány Lajos grófot, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét. A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt hajnalban lőtték agyon a vár északi sáncában, a többi elítéltet ezt követően a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel. Elrettentésül a holttesteket estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáró hellyé vált.
Thorma János, a kiskunhalasi születésű festőművész vászonra vitte a magyar történelem egyik legsötétebb napját.
1893 őszén – Réti Istvánnal a nagybányai utcán sétálgatva és beszélgetve – Thorma lelkében megfogamzott az Aradi vértanúk (Október hatodika) című festmény eszméje, s ez hosszú időre minden egyéb festői tervét, elképzelését háttérbe szorította.
A mű megfestését a justizmord egyetlen még élő szemtanújának – egy molnárnak – kikérdezése, valamint az aradi minorita rendházfőnök, Csák Czirjék felvilágosításai alapján folytatott gondos történelmi és topográfiai tanulmányok előzték meg. A művész felkutatta Damjanich János, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg, Pöltenberg és a többi kivégzett honvédtábornok portréját, s még egy bűnöző felakasztását is végignézte Szatmáron, hogy teljes naturális hitelességgel tudja felidézni történelmünk e gyászos mozzanatát.
A négy méter magas és nyolc méter széles kép két és fél évi megfeszített munka után, 1896 elejére készült el. A kiskunhalasi múzeumban látható festmény jelenlegi mérete valamivel kisebb, Thorma ugyanis – hogy tömörebbé, feszültebbé, összefogottabbá tegye a kompozíciót – utóbb két ízben is levágott a vászonból kétoldalt és felül.
Ferenc József országlása idején nem kis erkölcsi bátorságról tanúskodó mondanivalóját a festő teatralitástól mentes, nagyívű, átgondolt kompozícióba sűrítette. A kép előterében az első áldozat: Pöltenberg generális nyakára veti a hurkot a hóhér, a Damjanich körül csoportosuló többi tábornok komoran, méltóságteljesen várja sorsa beteljesülését. A kivégzéshez kirendelt papok arcán szomorúság, megdöbbenés tükröződik, az egyik lelkész zokogva emeli magasba a feszületet. A háttérben az osztrák hadsereg katonáinak falanxa látható.
[box type=”info” ]Thorma János (1870-1937) festőművész Kiskunhalas szülötte. A nagybányai művésztelep egyik alapítója, tanára, vezetője. Egyeztetni próbálta a romantika és naturalizmus elveit. Fő műveinek szánta nagyméretű történelmi pannóit. 1893-1896 között készítette az „Aradi vértanúkat”. A mű 1849. október 6. művészi megfogalmazása. Történelmünk egyik leggyászosabb napjának és az aradi vértanúknak állít emléket. A 13 mártír közül az akasztásra ítélt kilenc honvédtábornokot ábrázolja. Balról kezdve Poeltenberg Ernő, Nagy-Sándor József, Aulich Lajos, Láhner György, Knézich Károly, Vécsey Károly, Török Ignác, Damjanich János, Leiningen-Westerburg Károly került megörökítésre. (Szakál Aurél: Thorma János restaurált, 1848-as festményei)[/box]
A festményen minden formai elem tévedhetetlenül a helyén van. „A kép alaphangulatát a hideg színek adják. A domináló kékek, fehérek, feketék egyetlen meleg színfoltra, az ítéletet végrehajtó hóhér öltözetének pirosára felelnek. A kép téri mélysége, a tájékra nehezedő borús, hajnali ég a jelenetnek megrázóan tragikus hangulatot kölcsönöz” – írja róla M. Heil Olga.
A monumentális alkotást – amely „hangos tiltakozás volt a hivatalos történelemhamisítás ellen” (Aradi Nóra) – a millenniumi korszak vezető körei és kultúrpolitikusai érthetően nem vállalták magukénak… az Aradi vértanúk nem kaphatott helyet az ezredévi ünnepségek alkalmából rendezett képzőművészeti monstre-tárlaton.
Thorma ekkor külön helyiséget bérelt a festmény bemutatására. Réti István emlékei szerint a képnek rendkívül nagy volt az érzelmi hatása: bár keskeny és rozoga falépcsőn kellett felkapaszkodni, ezrek és ezrek tódultak az Orczy-ház egyik emeleti termébe, hogy lássák a grandiózus művet, egy kivételes képességű festő szenvedélyes patriotizmustól áthatott alkotását. Néhány hét múlva valamivel alkalmasabb helyiségben, a városligeti Vampetics-vendéglő nagytermében állították ki; a kép előtt itt is emberek tömege állott. Cikkek, tárcák, versek, ódák áradata dicsőítette a nagy alkotást és az ifjú művészt. Thorma neve országszerte ismertté vált.
Az Aradi vértanúkat persze elsősorban a progresszív, liberális értelmiség (Bródy Sándor, Thury Zoltán, Keszler József, Alexander Bernát) méltatta, de a konzervatív kritikusok (Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő) sem tagadták meg elismerésüket, sőt Beöthy a Budapesti Szemlében, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság folyóiratában tízoldalas tanulmányt szentelt a festménynek.
Az Aradi vértanúkat azonban az állam nem vette meg, sőt még ajándékként sem volt hajlandó elfogadni. A Szépművészeti Múzeum megnyitása (1906) után Thorma levélben közölte az új intézmény igazgatójával ajándékozási szándékát. Előbb udvarias kitérő választ kapott, újabb levele pedig megválaszolatlan maradt. Végül is a hivatalos szervek hajlandónak mutatkoztak a képet – letétként – elfogadni, s a szegedi múzeumban elhelyezni, ebbe viszont Thorma nem egyezett bele.
Az Aradi vértanúk kapcsán elszenvedett méltánytalanságokra Thorma a következő években és évtizedekben többször visszatért. Az Újság 1912. szeptember 12-i számában, a lap munkatársának adott nyilatkozatában ezt olvassuk: „Hogy még mind ez ideig nem találta meg ez a kép méltó helyét, bizonyos politikai összefüggést lehet ebben felfedezni, s ez gyakran elkeserített…” 1928. május 13-i levelében „a kép napfényre kerülését megakadályozó láthatatlan hatalmakra” tesz célzást. Arra volt kilátás, hogy a kép külföldi múzeum (esetleg magánszemély) tulajdonába kerüljön, azonban a mester kategorikusan elzárkózott e lehetőség elől… Lázár Béla művészeti írónak szóló egyik levelében (1902) ez áll: „A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem.” Végül is csak 1931-ben került sor arra, hogy – Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum haladó szellemű, nagyérdemű főigazgatójának és Réti Istvánnak többször megismételt előterjesztésére – a magyar állam a festményt megvásárolja.
Az 1849. október 6-án kivégzett aradi mártírokról még két másik képet is szándékozott festeni a művész. Egyik sem valósult meg, s a vázlatok is elkallódtak. Réti István így írja le az egyik elképzelést: „…az ítélet végrehajtása után – a délelőtti nap fénypárájában – a nemzet apraja-nagyja, úr és paraszt, levett kalappal vonul el a magyar szabadság Golgotája előtt”. A másik tervet Réti joggal nevezi „váteszi látomány”-nak. A goyai vízió (amelyet azonban talán Zichy Mihály művészete is inspirált) azt bizonyítja, hogy Thorma illúziótlanul szemlélte a dualista korszak uralkodó osztályát: „A hold rongyos felhők között bujkál. A bitófákon a vértanúk. A félig világos éjben a millennium mámoros magyarsága táncol, fekete díszmagyaros urak, lobogó gyászfátyolos hölgyek járják a csárdást, a kánkánt, a verbunkost, forogva eszükveszetten az akasztófák körül… A kép címe Millennium lett volna.”
Az Aradi vértanúk befejezése időben egybeesett a nagybányai művésztelep megalapításával (1896). A kolónia megszületésében Thormának és Rétinek – a két régi nagybányainak – döntő része volt. Ők bírták rá mesterüket, Hollósyt, hogy müncheni iskoláját nyaranként Nagybányára vigye, ahol végül is művészképző iskola és állandó telep létesült.
[box type=”info” ]A mű születése
| Réti István emlékeiből |
| Dévényi Iván könyvéből |
| Lyka Károly könyvéből |
| Murádin Jenő könyvéből |
[/box]
Forrás: Dévényi Iván: Thorma János, Bp., Corvina Kiadó, 1977, 8-11. oldal/mult-kor.hu