Gondolom, azzal nem árulok el nagy újdonságot, hogy a világ legtöbb összeesküvés-elmélete nem általában véve a zsidókhoz, hanem egy konkrét zsidó személyhez köthető: Jézus Krisztushoz. A torinói lepel és a Grál mondaköre viszonylag ismert, de az már kevésbé, hogy sokan úgy gondolták,
Már az ókorban is sokan hitetlenkedtek, hogyan halhatott ilyen alantas, bűnözőkhöz méltó halált a Megváltó, Isten Fia; ez adott táptalajt az olyan konteóknak, melyek arról szóltak, hogyan kerülte el Jézus valamilyen furmányos módon a halált. A világtörténelem legizgalmasabb alakja eléggé megmozgatta az utókor fantáziáját:
- Volt, aki szerint Cirenei Simon nemcsak a passió ötödik stációjánál vette át Jézustól a keresztet, hanem a kereszthalált is átvállalta.
- Volt, aki a Jézus ajkaihoz nyújtott szivacsban nem ecetet, hanem kábító folyadékot vélt felfedezni, ami tetszhalált idézett elő.
- Volt, aki szerint Poncius Pilátust megvesztegették, hogy Jézus testét még a halál beállta előtt levehessék a keresztről.
A keresztény tanítás központi tétele, hogy Jézus feltámadt a halálból. Csak ugye, ha meg sem halt, akkor fel sem támadhatott.
Ezért a keresztény ihletettségű történészek és orvosszakértők már-már Mel Gibson-i alapossággal rekonstruálták azt, miért is volt 100 százalékig biztos, hogy Jézus nem élhette túl a nagypénteket. Emellett van hét erős érvük:
1. A véres verejték
Lukács evangéliumában van egy furcsa rész, amikor Jézus az utolsó vacsorát követően rosszul lesz; az amúgy orvosként praktizáló evangelista „haláltusáról” ír, és arról, hogy
az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.
Ezt Frederick Zugibe, a kereszthalál egyik legnevesebb orvos-kutatója a haematidrosisnevű, ritka pszichés jelenséggel azonosítja. A haematidrosis óriási stressz hatására jelentkezik. (Hogy milyen stressz? Képzelje magát Jézus helyébe: látja, hogy most kezdődik meg élete mérhetetlen szenvedéssel teli utolsó 24 órája, ami után jön egy feltámadás, egy apoteózis, majd sok évszázadnyi teológiai vita és mészárlás, melyhez az ön nevét fogják felhasználni).
A fokozott szorongás hatására a verejtékmirigyek körüli véredények erőteljesen összehúzódnak, majd a beletörődéssel pattanásig tágulnak, a vér bejut a verejtékmirigyekbe, melyek meg is repednek. Kész, meg is vannak a nagy, véres verejtékcseppek, melyekről Lukács is írt.
2. A kumulatív bosszúságok
Jézus elfogása után egy álmatlan éjszakát töltött a börtönben, majd másnap már reggel hattól újabb fizikai traumák érhették őt, melyek nem voltak túl jelentősek, de mégis megterhelték: kihallgatása után ököllel arcba vágták, majd több kilométert gyalogolhatott, mire Poncius Pilátus palotájába ért. Vannak kutatók, akik a leköpdösést és az elítélést is traumatikus élményként írják le, de én nem hinném, hogy a sorsával már elszámolt Jézust az ilyen apró bosszúságok is a halál felé terelték.
3. A sokágú halál
Ezután viszont jött a kereszthalál mellékbüntetése, a korbácsolás, amibe alapból is bele lehet halni. A Journal of the American Medical Association orvosi szaklapban harminc éve alaposan rekonstruálta egy kutatócsoport, milyen brutális volt ez a büntetés. A flagellum több szíjból állt, melyekre vasgömböcskéket és csontdarabokat erősítettek, ezek a két lictor kezében a szó szoros értelemben szíjakra hasították a bőrt az áldozat hátán. A szakértők arra sem felejtenek el figyelmeztetni, hogy Jézus bőrét ahaematidrosis már eleve meggyötörte, így ő
már a keresztre feszítés előtt is minimum súlyos, sőt valószínűleg kritikus fizikai állapotban lehetett.
A 2000 éves távlatból adott diagnózis szerint Jézus minden bizonnyal hypovolémiás sokkot kaphatott, melynek velejárói:
- erős szívdobogás
- rendkívül alacsony vérnyomás
- és kínzó szomjúság
4. A töviskoszorú
A töviskoszorút inkább ijesztő, mintsem veszélyes dekorációnak szokás tartani. Azonban egyes kutatók felhívják arra a figyelmet, hogy az idegpályákkal átszőtt fejbőrbe hatoló tüskék hosszabb távon az őrületig fokozódó fájdalmat és irritációt okoznak. Van, aki ehhez még hozzáfűzi azt az apró részletet is, hogy a válláról letépett palást is felszakíthatta pár órás sebeit.
5. A Via Dolorosa
A Golgotára vezető pár száz méteres út tényleg iszonyú fájdalmas lehetett. Martin Hengel német történész a keresztre feszítés gyakorlatáról szóló könyvében úgy spekulál, hogy Jézus hátát akár ötvenkilós tákolmány is nyomhatta. Ráadásul vannak olyan spekulatív elmék, akik rámutatnak, hogy a korban népszerű elrettentő büntetés miatt a kereszteket – amelyek valójában inkább T alakúak voltak, mint kereszt – többször is felhasználták, ezért Jézus nyílt, vérző sebei szinte biztos, hogy elfertőződtek. Azaz azt sugallják, hogy még ha nem is volt idő a hullamérgezés kiteljesedésére, ha Jézus túlélte volna a keresztre feszítést, biztos belehalt volna a fertőzésbe.
6. A fulladás
A keresztre feszítés a római korban igen elterjedt büntetési formának számított. Hengel szerint a legbékésebb időszakokban is mindig lógott egy-két szökött rabszolga vagy lázadó a Római Birodalom városai mellett. A már idézett orvosi tanulmány is megállapítja, hogy
bár nem a rómaiak találták fel a keresztre feszítést, ők tökéletesítették addig, hogy a lehető leglassabb halált eredményezze a lehető legnagyobb fájdalom és szenvedés mellett.
A halált nem a felszögelés okozta, hanem a fulladás. Ugyanis amint felállították a keresztfát, a test terhe megnyújtotta a karokat, kifordította a vállakat. Jeruzsálemből származó régészeti leletek szerint a 13-18 centi hosszú, vaskos szögeket a szentképek ábrázolásával ellentétben nem a tenyéren ütötték át, hanem a biztosabb tartást eredményező alkarcsontok között. A gyakorlott kivégzőknek általában sikerült átütniük az alkar, illetve lent a lábfej fő idegét. Frederick Zugibe tanulmánya szerint ezen idegek sérülése olyan fájdalmat okoz, hogy azt kizárólag gerincérzéstelenítéssel lehetett volna csillapítani. Érthető, hogy ilyen körülmények között egyre körülményesebbé válik a mellkas megemelése, azaz a légzés – és az elítélt órák alatt megfullad.
7. A vér és a víz
A keresztre feszítés gyakorlatában a túlélést és a szenvedést a lábak felszögelésével nyújtották meg, a szög ugyanis némi támaszt biztosított. Alkonyat közeledtével a keresztre feszítettek halálát úgy gyorsították meg, hogy egy vasrúddal eltörték a lábszárukat (az eljárás neve crurifragium); ezt követően a legedzettebb elítéltnek sem volt hátra több fél óránál. Jézus azonban ennél hamarabb meghalt, amire a bizonyítékot kutatók szintén megtalálták az evangéliumokban. János ugyanis beszámol arról, hogy a két latornál hamarabb életét vesztő Jézus oldalába a biztonság kedvéért beledöfött egy katona, és a sebből „azonnal vér és víz jöve ki”. Ezt mindenki a halál egyértelmű jeleként interpretálja. Van, aki szerint a megalvadó vért az erekbe átszivárgó víz dúsította fel; egy másik rekonstrukció szerint a korbácsolás miatt a mellhártyában felgyűlt folyadék és a tüdőödéma miatt telt meg Jézus mellkasa vízzel.
forrás: index.hu
