Vass Virág félhomályban írt interjújának minden szavát megéri elolvasni.
Ezeket a sorokat félhomályban írom. Kiégett a százas körte, a támadás munka közben ért, orvul és alattomosan. Meggyújtottam egy mécsest, ami dísz volt az íróasztalomon, és dolgoztam tovább. A félhomály meghökkentően ismerős, bizalmas. Arra gondolok, nem lehet véletlen, hogy éppen a Miklósa Erikával készült interjú közben történik ez az elsötétülés, hisz az operavilág tán leghíresebb Éjkirálynőjével mindvégig fényről és árnyékról beszélgettünk. És tessék…
Ennek a pici lánynak mindig ilyen határozott az ízlése a divatkiegészítők terén?
– Türelmes, mint minden nő, ha ruhákról van szó, rettentően élvezi a fotózást, mindenkire mosolyog. Viszont karkötő-kérdésben nem hagyja, hogy befolyásolják.
– Hasonlít rád.
– Nyúlánk kislány lesz, az már most látszik. És feltehetőleg mindenben igyekszik majd követni a maga stílusát.
– Ha világrajövetele előtt megkérdezi tőled a Jóisten, hogy mivel vértezze fel őt az életre, mit kértél volna?
– Hogy pontosan olyan legyen, amilyennek a Bíborka nevű kislánynak lennie kell. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kezünkbe vettük – egyhetes volt, amikor először láttuk –, nem volt kérdés, hogy a mi vérünk-e. Tudtuk, hogy mélyen közünk van egymáshoz. Az is érdekes, hogy éppen kilenc hónapot vártunk rá, amikor szóltak, hogy egy anyuka negyven fölötti szülőpárt keres a babájának. Amikor korábban olvastam a cikkeket másokról, akik elmesélték, hogy a gyerek hogyan változtatta meg az életüket, átkerültek a hangsúlyok, szórakozottan hallgattam a szinte frázisszerű mondatokat, amelyek ilyenkor kötelezően elhangzanak. Azt gondoltam, aha, persze, elhiszem, de azért biztos maradt ott valami a sok korábbi vágyból, akarásból, ambícióból… De basszuskulcs, ez a pici lány tényleg mindent felülír! Bibi érkezésével minden a helyére került. Ha csak a munkámat nézem, rájöttem, mennyi pluszenergiát fektettem olyasmibe, ami nem volt feltétlenül szükséges, hiszen már régen készen volt, csak a tökéletesség görcsös hajszolásában nem vettem észre.
– Azt hiszem, erre mondjak a pszichológusok, hogy egy ilyen erős érzelmi élmény „átkeretezi” az életet.
– Annak a kilenc hónapnak, amíg Bibire vártunk, egyik csodálatos élménye az alkalmassági vizsgához szükséges felkészítő tanfolyam. Az Ágacska alapítványnál ez három intenzív napot jelentett, és ami ott történt, az életem egyik legnagyobb tapasztalása volt. Képzelj el nyolc vadidegen házaspárt összezárva, kitárulkozva, amint szembenéz a valósággal. Arra biztatják, hogy ne féljen olyan bonyolultan attól, ami annyira nyilvánvaló és természetes. Teljes titoktartás mellett megnyílik egymás előtt tizenhat idegen ember, köztük két gyermekre vágyó, roma pár – remélem, azóta már mindenkinek sikerült az örökbefogadás! –, és a lélek térképén egy új világ körvonalait vázolja fel. Helyzetgyakorlatokat végeztünk azzal kapcsolatban, hogy hogyan készítsd fel a gyereket, magadat, a tágabb családot arra, hogy milyen problémák adódhatnak, főleg egy olyan társadalomban, amelyikben olyan fehér folt ez az egész, hogy ihaj. Én se tudtam egy csomó mindent. Az alapítványt egyébként három barátnő alapította, gyerekpszichológusok és gyógypedagógusok, azért, mert amikor ők örökbe fogadtak, nem tudták, hogy a kérdéseikkel hova fordulhatnának. Időközben annyi tapasztalatra tettek szert, ami kincset ér minden kezdő szülőnek. Amikor Zsolttal megismerkedtünk, eldöntöttük, hogy gyereket szeretnénk, orvoshoz fordultunk. Mindketten elmúltunk már negyvenévesek, de szerencsére a kivizsgálások alapján kiderült, hogy mindketten alkalmasak vagyunk arra, hogy kisbabánk szülessen. Pontosabban ez nem teljesen igaz, a doki azt mondta, hogy velem van egy kis gond, de nem egészségügyi. Egy ilyen embertől, mint én, akinek a naptára évekre előre be van táblázva a világ operaszínpadain, nem kérheti azt, hogy álljon le, pedig egy dolog hiányzik ahhoz, hogy minél hamarabb babánk szülessen, a nyugalom. A rendszertelen élet helyett a visszavonulás.
– Az orvos precíz diagnózist adott. Nem lehet egy – elnézést a suta hasonlatért – macskát arra kérni, hogy kicsit kevésbé legyen macska. Neked a lényed lényegi része, hogy színpadon állsz, még ha biztosan vannak is olyan élethelyzetek, amikor úgy érzed, nem éri meg, amikor menekülnél, visszavonulnál, lázadnál a sorsod ellen.
– Igaz, de látod, mióta Bibi velünk van, ritmust váltottam. Megvan az az énem is, aki a színpadon áll, de most már sokkal gyakrabban Budapesten. Vidéken, természetvédelmi területen, egyórányi autóútra élünk a várostól. Mire hazaérek, eltűnik a díva, otthon egy anyuka száll ki az autóból, akit a családján kívül semmi más nem érdekel. Nyugalom vesz körül, a gyönyörű kert, az élővilág, a madárkák puszta látványa is feltölt, és akármilyen fárasztó előadás, próbák állnak mögöttem, vehemensen vetem magam az otthoni feladatokba. Nem akartunk feszült várakozásban élni Zsolttal, azon csüngve, hogy mikor érkezik hozzánk egy kis élet, amikor mindkettőnk számára magától értetődő volt, családból hozott minta, hogy örökbe is lehet fogadni. Rengeteg kisgyerek vár arra, hogy családban élhessen. A nagymamám nevelőszülő volt, Zsolti nagymamáját pedig örökbe fogadták, így egész pici gyerekként megtanultuk, hogy teljesen normális dolog, ha így bővül a család. Jó volt nyolc-tíz gyerek között felnőni a nagyinál, együtt játszani az udvaron a szünidők alatt. Őt sajnos nagyon korán, egy orvosi műhiba miatt elvesztettük, és a temetésén döbbentem rá, hogy Úristen, milyen sok gyereket nevelt föl. Mert ott siratták mind.
Forrás: noklapja.nlcafe.hu – Szöveg: Vass Virág/Fotó: Zsólyomi Norbert